Jelenetek az Apaföld című filmből

Ebben a filmben mindkettő fellelhető, ám van még benne más is. Van egy megrázó apa-fiú konfliktus, vannak szépen beállított képek, és legfőképp van valami hiány. Nagy Viktor Oszkár Apaföld című első nagyjátékfilmje egyszerre igyekszik a rögvalóságot kendőzetlenül megmutatni, és közben ezt a rögöt a nap felé tartva, költőien megkomponált képekben meg is szépíteni. A történet röviden elmondható. A faluba visszatér a sittről az apa, az anya halott, a nagykamasz fiúgyermek pedig dühös. Dühét csak fokozza, hogy az apa a halott anya húgával kezd viszonyt. A közelről felvett arcok révén tapintható a feszültség, a préshelyzetből mindketten ki akarnak törni. Az apa úgy akar megváltozni, hogy egy ígéretes földterülethez jutva szőlőművelésbe kezd, ám ehhez a fiára is szüksége van. A fiú pedig, akinek korábban éppen apára lett volna szüksége, betörésekkel akar kitörni az elviselhetetlen tehetetlenségből.

Nagy Viktor Oszkárt, aki nemcsak írta és rendezte, de vágta is filmjét, egyszerre két dolog is foglalkoztatta, de az egyik láthatóan jobban. Az igazi központi kérdés a filmben az apa-fiú konfliktus, ez a megfordított tékozló fiú történet, ahol a fiúnak kellene visszafogadnia apját, mielőtt maga is tékozlóvá válna. Ezt a kamaradrámát körüldíszíti egyfelől a lankás-dombos mátrai borvidék, másfelől a már unalomig ismert magyar bűn-tematika állandó kelléktára, például a pajszer, a bazdmeg és a korrupt rendőr.

A vázolt elő- és hátteret az operatőr Dobos Tamás megoldásai látványosan mutatják. Amikor nagytotálban látjuk a karókkal kijelölt szőlőföldet, akkor ez a tájképfestészet a felhőkkel és a dombok sziluettjeivel a fenségesség illúzióját kelti. Ez talán az apa perspektívája, aki el akarja hinni, hogy egyenesbe tudnak jönni. (Az egyenesbe jövéshez tartozik, hogy a föld, melyet a cinikus és cinkos helyi rendőr játszott át az apának, hamarosan felértékelődne, ha a közelben épülő autópálya arra kanyarodna.) A másik jellemző képtípus, amikor nagyon közelről mutatják az arcokat úgy, hogy az apa beszéde közben a fiút látjuk, és fordítva – ilyenkor válik igazán érzékletessé, hogy mennyire elbeszélnek egymás mellett. Arcuk alig-alig rezdül, szemükben hol a remény(kedés), hol a lemondás dominál. A nagyon távolit és a nagyon közelit meggyőzően láttatja a film, szemben azzal a bizonyos középpel, ahol a mitológiai apa-fiú dráma, és az újrakezdés társadalmi lehetetlensége ütközik – azzal nem tud mit kezdeni. A film hol pszichologizálással, hol üres agresszióval próbálja megteremteni a közeg közepét, és valóssá tenni a fikciót.

A film sikerületlenebb részei közé tartozik a magányos srác által otthon tartott skorpió allegóriája. Az egyik jelenetben épp eteti a skorpiót: az állat összeroppantja és megeszi áldozatát, egy rovart. Mindez nem éppen szép látvány, de a baj inkább az, hogy fölösleges a kép. Ha valamit sugallni akar, akkor nyilván azt, hogy a természet törvényei, a struggle for life könyörtelen evidencia. A rovar-metafora párdarabja a film nyitó jelenete, amikor a fiú meg a kuka haverja a semmi közepén dumál, majd amikor kiderül, hogy ma szabadul a fater, a fiú ízesen és tagoltan megeszi azt a bizonyos rovart, amely a skorpió tápláléka. Inkább ő eszi meg a férget, minthogy a féreg megegye… Ugyanígy vázlatosan-maszatosan ábrázolt a vérnősző szerelmi háromszög: a fiúnak is tetszik az apa új élettársa, az ő nagynénje. A fiú értetlen kamaszként viselkedik, a skorpiót berakja a mostohák ágyába, majd felháborodik, amikor apja könyörtelenül eltapossa azt.

A kísértés, amely a fiút rossz útra viszi, a régi tettestárs (Bicskey Lukács) és a sunyi falusi seriff (Znamenák István remek alakítása) képében jelenik meg. A narratív koncepció nyilvánvalóan a helycserés támadás lenne: miközben az apa új életet akar kezdeni, fiát az apa régi élete rabolja el. De ez valahogy lélektanilag hiteltelen: hiszen a fiú meg van róla győződve, hogy apja éppen ezzel rontotta el az életét (és így az övét is), majd amikor megharagszik rá, akkor naivan besétál a piti orgazdák csapdájába. Ám ezek a fickók nem skorpiók, legjobb esetben is csak bogárhátúak.

Derzsi János és Bicskey Lukács (Forrás: magyarfilmszemle.hu)

Nagyformátumú alak talán egy van a filmben: az apa. Pontosabban rajta látszik, hogy egykor valaki volt, aki hiába akar, már nem tud újra azzá lenni. Legkevésbé a fia számára, aki semminek látja. Derzsi János szemében tört ragyogás: egyik szeme még elhiszi, hogy van kiút, a másik szeme pontosan látja, hogy nincs. Vele szemben ott a fia (Ravasz Tamás): szeme a fiatal Juhász Jácintot, arcának tehetetlen dühe pedig a robbanékony Nagy Zsoltot idézi. Apa és fiú, ahogyan egymást nézik. Hasonlítanak egymásra, egyikük a múltját látja a másikban, a másik pedig a jövőt. Ettől is elviselhetetlen az életük.

A film 1997 nyarán játszódik: Barkasokkal és Ladákkal száguldoznak a dűlőutakon, a papírpénzeken Ady és Bartók arcképe villan fel. Az idő ebben a történetben lényegtelen, jóformán meg is állt. Csak éppen ez az állás, ez az állóvilág egy idő után már nem köti le a néző figyelmét. Érezzük, ahogyan felforr a fiúban a tehetetlen indulat, látjuk, ahogyan az apa igyekszik körülkeríteni és megművelni földjét. De a megrendülésen túl mégsem lesz közünk az egészhez: a minimalista eszközökre minimálisan reagálunk. Egy-egy kép mégis emlékezetes marad. Ahogyan például a fiú és barátja a helyi strandon dekkolnak, és azt bámulják, ahogy egy iker nővérpár elkezd napozni, akkor a strandon egy csepp vizet se látni, csak a szürkén fehér, szárazon tiszta, unalmasan forró betonfelületet. Ebben a világban az arcok is épp ilyenek lesznek. Közömbösek és üresek. Nincs miből veszíteni, így, amikor a legvégén az apa szíve voltaképpen megszakad, legfeljebb azon csodálkozik és talán annak örül a néző, hogy nem a többször exponált bicska nyílik ki a fiú zsebében, hanem az apa önmagától hal meg. Önmagától és a világtól. Pofonegyszerűen.

Kapcsolódó cikkünk: 40. Magyar Filmszemle

Vö. Vajda Judit: Por a porhoz
Laborczi Dóra: Az apák útjai kifürkészhetetlenek
Mesterházy Lili: Szótlan férfiak a föld fogságában 
Dercsényi Dávid: Kárhozottak kertje 
Stőhr Lóránt: Karóval jött 
Gorácz Anikó: A tékozló apa