Teljes körű áttekintésre, magas szintű összegző megállapításokra nemigen vállalkozhatom, hisz a két délután bemutatott harminchárom filmből a leggondosabb időbeosztás mellett a felét sem volt alkalmam megtekinteni. Megkönnyítette volna a dolgom, ha a négy teremben nagyjából párhuzamosan vetített, különböző helyszíneken többször is műsorra tűzött dokumentumfilmek csoportosítása követ valamilyen tematikát. Ennek hiányában a listám összeállítását én is egészen prózai céloknak rendeltem alá: az egyedüli vezérelv az volt, hogy minél nagyobbat tudjunk markolni a kínálatból, minimálisra tornázva az időbeli üresjáratok számát.

Jeles András: Párhuzamos halálrajzok (Forrás: port.hu)

A szekció két olyan rendező, Gyarmathy Lívia és Jeles András visszatérését is magával hozta, akik elsősorban játékfilmjeikkel vonultak be a filmtörténelembe: egyikőjük fikciós, a másik kísérleti dokumentumfilmmel jelentkezett. Az utóbbi, Jeles Párhuzamos halálrajzok című munkája, két tragikus sorsot dolgozott föl a közelmúltból. A tizenkét évesen leukémiával kezelt, majd feltehetően egy fertőzés következtében a kórházban 2006 nyarán elhunyt Mészáros Zsolt történetén keresztül a hazai egészségügyről kapunk nem túl hízelgő portrét. Zsolti tragédiájához – mely az egyik szülő nézőpontjából kerül bemutatásra – a filmbeli keretet az ugyanabban az évben Olaszliszkán a gyermekei előtt agyonvert tanár története adja, ez esetben azonban nem a közvetlenül érintett családtagok szemszögéből és nem is egyetlen perspektívából. A nyitó képsorokban a negyvennégy éves Szögi Lajos temetésén a halottat búcsúztató pap a történteket az „olaszliszkai cigányok” bűnének rója föl. A zárójelenetben egy helybeli roma, aki a gyilkosság helyszínén meg szerette volna akadályozni az indulatok elszabadulását, sérelmezi, amiért egyesek az eset kapcsán általánosítva beszélnek az „olaszliszkai cigányokról”. A képlet egyszerűnek tűnik: tézis és antitézis, a kettő közti feszültség föloldásának lehetősége nélkül.

Jeles állásfoglalását nyomatékosítani látszik, hogy egy olaszliszkai magyar család kevés multikulturális érzékenységet mutató megnyilvánulásait elidegenítő eszközökkel tolmácsolja. A „beszélő fejes” felvételek néma képei egy falon jelennek meg kivetítve, részben a fal előtt álló, velünk farkasszemet néző szinkrontolmácsok arcára vetülve, akik fülhallgatóról mondják vissza a számunkra hallhatatlan mondatokat. Mindezek után könnyű elbizonytalanodni azt illetően, hogy hogyan viszonyuljunk a film első felének limitált nézőpontú elbeszéléséhez. Mészáros Zsolti az említett évben május végén került a hematológiai osztályra és július közepén már halott volt, feltételezhetően egy olyan fertőzés miatt, melyet a kórházban kapott. Annak ellenére, hogy a mélyen szubjektív narráció maga mögött hagyott egy sor ismeretelméleti kérdést, azzal az érzéssel álltam föl a film után, hogy alapvetően mégiscsak egy hagyományos tényfeltáró munka akar lenni Jeles alkotása a hazai egészségügyről. De – és a párhuzamos történeteken keresztül talán a film is ezt sugallja – a média figyelmét kevésbé foglalkoztatják ezek a nem átpolitizálható, személyes tragédiák.

Gyarmathy Lívia: Kishalak… nagyhalak… (Forrás: port.hu)

Gyarmathy Lívia Kishalak… nagyhalak… című fikciós dokumentumfilmje allegorikus mese, mely az orvhalászok világában játszódik. Akárcsak máshol, a hatalom itt is cinkos a nagy visszaélésekben, míg példát a kisstílű hobbibűnözőkön statuál. A történet rabsicai valódi, hétköznapi énjüket adják a filmben, így a portréik dokumentarista értékűek, míg az események egy forgatókönyvre épülnek. Gyarmathy utolsó négy rendezése közül három a pályája korai szakaszát idéző, hasonló dokumentarista kisjátékfilm (A lépcső, 1995; A mi gólyánk, 1998; Táncrend, 2003) volt, ugyancsak vidéki közegben, ezért a Kishalak… nagyhalak… nem jelent hirtelen fordulatot a pályáján. Jeles András munkájának viszont nehezebb ilyen szerves helyet találni az életművében, hisz leszámítva egészen korai éveit, úgy tízévente jelentkezik egy-egy dokumentumfilmmel. Legutóbb 1989-ben forgatott ebben a műfajban (Hat bagatell), azóta pedig több nagyjátékfilmje is készült.

A Jeleséhez hasonló aktuálpolitikai érzékenységű munkákból nem volt hiány a dokumentumszekcióban. Hajdú Eszter A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció című dolgozata arra a feladatra vállalkozott, hogy olyan barátok és családtagok közt kezdeményezzen párbeszédet, akik eltérő politikai nézeteik miatt az elmúlt években eltávolodtak egymástól. Az első történetben a próbálkozás látszólag teljes kudarcot vall, miután Sebes Gábor zsidó származású fideszes országgyűlési képviselőt egy régi barátjával, majd egy zsidó közösséggel szembesítik. Az első erőfeszítés esetében látszott, hogy egyetlen próbálkozás kevés komolyabb eredményhez, a másodikban pedig az egyenlőtlen arányok miatt valódi esély nem is kínálkozott a racionális vitára; a helyzet tulajdonképp determinálta a végeredményt.

Hajdú Eszter: A fideszes zsidó… (Forrás: magyarfilmszemle.hu)

A második történet egy ideológiai tengelyek mentén szétcsúszott, majd az újrakezdés lehetőségeit kereső család portréját vázolja föl. A szembesítéskor a szellemi fölény egyértelműen a „nemzeti érzés nélkülinek” kikiáltott anyáé, aki érvelésével a padlóra mossa a férj félszeg, pátoszok felé hajló retorikáját, ám a képernyőn aratott győzelmét relativizálja, hogy 2002-es különköltözésükkor serdülő lányuk mégis az apát választotta. Az időközben félig felnőtt lány elismeri, hogy befolyásolható korban volt, és most már ő is keresi a kapcsolatot az anyával – ennek a végkicsengésnek van egy olyan olvasata, amely akár meg is oszthatja a mű megítélését különböző közegekben. Az igazi kérdés persze nem az, hogy érzékelhető-e a rendezők részéről valamilyen részrehajlás – hisz a film alapállása is az, hogy ettől egyikőnk sem mentes –, hanem az, hogy ezt sikerült-e olyan korlátok közt tartaniuk, hogy a mű betöltse az általa fölvállalat missziós szerepet. Vagyis azt, hogy a politikai értelemben vett „másikat” is hitelt érdemlően meg tudja szólítani. Erre pedig alighanem csak a következő hónapok fognak választ adni.

Kapcsolódó cikkünk: 40. Magyar Filmszemle

Vö. Ruprecht Dániel: A kortárs dokumentumfilm útjai 
Baski Sándor: Bátorságpróba