Vagyok, aki vagyok

A bemutatott filmek közül éppen a sorban az utolsó, a Krassó Miklósról készült portréfilm tartalmazta mindazt, ami egy portréfilmtől elvárható: érdekes archív felvételeket, meghökkentő régi fotókat és filmbejátszásokat, nem csak illusztrációnak szánt híradórészleteket, erős, a némafilmek alá zongorázó ifjú tehetségeket idéző zenét. Jávor István munkájával kiválóan lehetne demonstrálni, hogy mi kell egy jó portréfilmhez. Mindenekelőtt érzékenység. A portréfilm sine qua nonja, hogy a beszélgetőtársat felzaklassa, érdekelje a másik: a nyilatkozó. Ha meg tudja szelídíteni, a másik ábrázata is megváltozik, vonásai kisimulnak: Krassó Miklós ebben a remek filmben igen szép embernek látszott. Pacuhán öltözködő, végletesen trehány, mégis szép embernek.

Faludy szerelmei

A Vagyok, aki vagyok előtt lepergő Faludy-film készítői mintha nem jutottak volna szóhoz a tisztelettől. Hagyták fecsegni az idős költőt, nem tűztek kérdéseket az elbeszélésébe, még akkor sem, amikor napnál világosabb volt, hogy a költő letért a történet ösvényéről, és bevette magát a fikcióba. A Lázs Sándor jegyezte Faludy szerelmei vágóképeit a korabeli híradókból vették, de míg a Krassóról szóló műben a fel-feltűnő, haszid zsidókról készült felvételek meghökkentőek, és önmagukban is megállnának mint kisfilm, a Faludy elbeszélései mellé helyezett képek unalmasak: ilyesfajta képkockákkal szórnak tele minden, a negyvenes évekről vagy arab tájakról szóló dokumentumfilmet. A Faludy-film legnagyobb erénye, hogy Kulka Jánost kérték fel, tolmácsoljon néhány verset illusztráció gyanánt. A filmhez nem lehetett nehéz verset választani, hiszen Faludy a testiségről és a szerelemről mesél. Ismerve Faludy nyilatkozatait vagy a korábbi, róla készült portréfilmeket, meglepő, hogy a költőből ez alkalommal hiányzik az önirónia.

Krassó viszont végig lehengerlő humorral beszél önmagáról. Elmeséli a narrátor segítségével, milyen következményekkel járt, hogy éppen ő, a zsidó fiú, egy palesztin lányba lett szerelmes: a szülők könnyekre fakadtak, épp csak ki nem átkozták a lányukat. Az akkor már Londonban élő Krassó – hatvannyolcban járunk – muszlim lett. Végülis – mondja a kor egyik legérdekesebb, ám soha egy sort le nem író nagy gondolkodója –, miért ne lehetnék akár muszlim is? Hat órát tölt a British Museum könyvtárában szúfi szerzők és a Korán tanulmányozásával, majd felkeresi a közeli mecsetet. Mivel rendkívüli agya van, azonnal felhívja az imám figyelmét a Korán két egymásnak ellentmondó szúrájára, majd rátér arra, hogy bizonyos Korán-helyekről mit mondtak egyes arab bölcsek. Aznap az imám mindenkit elküld, csak Krassó veheti fel a hitet.

Út Calarasiba

Krassó azt mondta szerelme, May szüleinek: Én a cionista ellentéte vagyok. Nem akarok egy csipetnyi palesztin földet sem, én csak egy palesztin lányt akarok. Krassó valójában a nyárspolgár ellentéte. Egy olyan ember portréját festi meg Jávor István, aki csak szellemi életet élt. Nem valóságos, hanem igaz életet. A valóságos: földi. Ami igaz: az égi, mondja Krassó. Lenyűgöző. Amint az a tudás is, aminek birtokosa. Olyan könnyedén vesz elő egy eldugott, sosem citált apokrifet, mint ahogy a nap első filmjében, Zsigmond Dezső Út Calarasiba című munkájában a sikeres erdélyi vállalkozó, Kurkó János ad eurószázezreket egy tornaterem felépítésére. János élete természetesen egészen más, mint Krassóé, de mégis van közös vonásuk: az állhatatosság. És bármilyen furcsa, Kurkó János állhatatossága legalább annyira becsülendő és lenyűgöző, mint a Krassóé.

Kurkó János nem a pénzre hajt, nem azért dolgozik ünnepnapokon is, mert egy újabb milliót akar. Amire vágyik – egy szelet egy nagy erdélyi hegyoldalból, rajta kis kunyhó, kemencével, az udvarban két ló -, azt már rég megszerezte. Nem az elégedetlenség hajtja. Annak a biztos tudatában keres újabb milliókat, hogy nála a pénz jó kezekben van, hogy ő az, aki a vagyont, a sikert nem herdálja el. És igaza van. Megkapó és felemelő ezt a nem hiábavaló, nem hasztalan jóságot látni. János felújíttat minden iskolát, ahová járt, sportpályákat épít a gyerekeknek. Beindította Csíkszeredában a jéghokiklubot, ami a térség legjobb csapata lett. Zsigmond Dezső filmje még a Krassó-dolgozatnál is durvábban veri bele a néző fejét a hétköznapokba. Abba a kérdésbe, amit Krassó is állandóan feltesz. Minden mozdulatával: azzal, ahogy benyomja a megvetemedett ajtót esett vállával, vagy azzal, ahogy rágyújt.

Három nő

A Három nő, Szuchy Zsuzsa filmje szintén portréfilm. Mindhárom nő egy-egy férfi elől menekül: egyikük nem talált menedéket. Róla már csak nagyon helyes, elegáns édesanyja tud beszélni. A három nő, Tamara, Hajni és Zita egy-egy férfi áldozata. Életük minden órája, minden perce afelé a férfi felé fordul, akinek már az arcát sem bírják látni. Róluk beszélnek, azokról, akik miatt minden gondolatukat a félelem irányítja. Nem tudnak elszakadni. Egyikük már a Stockholm-szindróma rabja, végső kétségbeesésében fogvatartója védelmére kel. A film végén inzert figyelmeztet rá, hogy hány nő hal meg hetente a házastársa erőszakossága miatt. A bejátszás sokkal jobban szíven üti a nézőt azok után, hogy látta, milyen félénken igazgatja Hajni a haját, vagy hogy milyen zavartan piszkálja meg az orra hegyét Tamara. A meggyilkolt lány anyja azt mondja lánya halála után, hogy „zokogni kell, ki kell üvölteni magunkból a fájdalmat. És lehetőleg akkor, ha meg tudunk ölelni valakit”. A fájdalmat nem szabad elfojtani.