Jó ötlet egyes hangszeres szubkultúrákat reprezentatív lemezeken bemutatni (igen, bizony a hangszerek és előadóik belső élete a csakis rájuk jellemző sajátosságok miatt szubkultúrát képez a zene világában), a népszerű, agyonjátszott repertoárdaraboknál kicsit mélyebbre ásni, hiszen a mai telített klasszikuszenei lemezkiadás értelme is csak ez lehet. Ráadásul nyugodtan mondhatjuk, hogy éppen a fuvolistákra rá is fér a népszerűsítés. Mellbevágó élmény azzal szembesülni, hogy milyen sokszínű és mennyi, magyar szerző által fuvolára írt mű létezik, és ez az érzés csak fokozódik, ha a Bartók utáni kor csupán szűk, másfél évtizednyi fejezetét nézzük. A közelmúlt magyar fuvolája című lemez az 1950-60-as évek fuvola-zongora duóiból szemezget, amit egy jóval későbbi kakukktojással told meg. Ez esetben mégsem lóg ki a sorból Farkas Ferenc 1990-ben írt műve (Meditazione per flauto e pianoforte), mert a művek stilárisan egyébként is különböznek egymástól, a korszellem egyiken sem érződik, a borító nélkül tulajdonképpen az újonnan beavatott hallgató meg sem mondaná, hogy éppen megszületésük közelisége köti össze a darabokat. Viszont a „közelmúlt” elnagyolt és tartalommal nem bíró jelző (kort és esztétikai minőséget pedig pláne nem jelöl), mintha a szerkesztők szemérmeskedtek volna kimondani, hogy egy ellentmondásos történelmi időszakban keletkezett zeneműveket tartalmazó gyűjteményes lemezt tartunk a kezünkben.
A Hungaroton – persze már jó pár éve kialakított, de összességében még mindig új – arculatának köszönhetően most is ritkán játszott zenedarabok kerültek a felszínre. Mindazonáltal nem csak az ínyenceknek szóló ritkaságokról, hanem elsősorban a fuvola simulékony karaktere miatt a legmerészebb szerzői elképzeléseknek pazar, hallgatóbarát és olykor csettintést kiváltóan felemelő tálalásáról van szó. Emellett mégsem törpül el az a kérdés, hogy a rákosista-kádárista korszak határán, a forradalmat övező hangulat közepén és annak folyományaként hogyan születhettek a gondolkodás szabadságáról, a merészségről szóló és esetenként a fennálló zenei renddel szemben haladó, s így nyilván gyanúsan progresszív művek. A szerzők egyedi történeteit csak egy kiadós disszertáció keretei között lehetne feldolgozni, ám azt látnunk kell, hogy önmagában nem a kor, hanem az e művekben megtestesülő kompromisszummentes alkotói szándék köti össze a nyolc duó darabot.
És természetesen az előadók személye is meghatározza a lemez karakterét. A fuvolista Gyöngyössy Zoltán és zongorakísérője, Kollár Zsuzsa különösen erős összeszokottságról tesz tanúbizonyságot: a hetvenöt percnyi anyagot oly magabiztosan játsszák, invencióikat oly alázatosan rendelik alá a művek szándékainak, hogy a lemez meghallgatása után legalább még néhány percig úgy érezhetjük, hogy ez a világ nagyszerű hely, minden a helyén van, vagy ha valami még sincs, akkor az úgy van jól. És általában ez utóbbi eset forog fenn, mert ha nem is teljes művek, de egyes tételek tudatosan rombolnak harmonizálási, ritmikai és szólamvezetési evidenciákat. Rögtön a nyitó darabban, Decsényi János szonatinájában egy különösen harmonizált siciliano tétellel találkozunk, de meglepő Járdányi Pál szonatinájának népies, ám fiktív népdalba nem forduló hangvétele is. A több tanára (többek között Kodály) által is kiemelkedő tehetségűnek tartott, ám korai halála miatt hamar feledésbe merült Seiber Mátyás már angliai emigrációban írta Pastorale and Burlesque című, filmzenének is beillő darabját. A 2003-ban elhunyt Szabó Csaba, a bővebb hangszereléssel is létező Sonata con ritmo di ballo című szerzeményét 1963-ban alkalmazta fuvola-zongora duóra, amelynek ritmikus játékai ma is ultramodernnek hatnak. Érdekes, hogy éppen ehhez a műhöz kapcsolódott a duó egyik élő fellépése a Bartók emlékházban tavaly novemberben, ahol Szabó több műve is elhangzott. Valami tehát elindult, elképzelhető, hogy a lemezen összegyűjtött darabok lassacskán az általános koncertrepertoár részét fogják képezni.
Szervánszky Endre szonatinájának az oktáv-lépegetős zongora miatt már-már dzsesszbe hajló harmadik tétele vagy Lendvay Kamilló 4 duettjének továbbfejlesztett dodekafóniája együtt a többi művel a XX. század második felének egyik jól elrejtett kincses ládikáját tárta fel előttünk. Ezen darabokról még nem, illetve az itt felvonultatott szerzők némelyikéről korábban alig-alig készült lemezfelvétel, de az úttörő munka önmagában kevés volna ahhoz, hogy a fuvola ünnepéről beszéljünk. A Gyöngyössy-Kollár duó olyasvalamivel állt elő, ami a modern hanglemezkészítési trendek szelét hozta el Magyarországra, ami joggal emeli a Hungarotont nemzeti kiadóvá.