 Bertók László |
A(z akkor még pécsi) színész Lázár Balázs személyében költő fordult a (pécsi) költőhöz. A nemzedéknyi korkülönbség s a választott költemények tematikus és formai kötöttsége ellenére a kompozíció, a Valahol, valami (mely címével a 2003-as Bertók-kötetre utal kiemelten) mind a Kossuth-díjas idősebb, mint a jelenleg harmadik versgyűjteménye előtt álló fiatalabb poéta arcát felmutatja. A verslánc lírai hőse egy, a rendszerváltás utáni történelmi időben élő, a hatvanadik év feletti életperiódus fanyar érettségéhez érkezett személyiség, aki borongásában, keserűségeiben is megőrizte friss, kérdező, játékos reflexeit. („Jácint, ibolya… / Lábujjhegyen fülelek: / Ki? Miért? Hova?” – hogy egyik kedves tizenhét szótagosunkat idézzük.) Lázár a félmosolyban találta meg a mimikai elemet, amellyel saját korosztályának életlátását összesimíthatja a halmozottabb tapasztalatok versvilágával. Kissé Don Quijote-i küllemű színész lévén, puszta megjelenésével is belekeveri előadásába a létben való nem teljes otthonosság szkepszisét, melyet azonban mindig az érdeklődő, az örömre és reményre is nyitott (sőt: időnként gyermeki) ember tart fenn. A versek cím nélkül követik egymást, leheletnyi időtartam- és gesztuselválasztásokkal, visszafogott szcenírozással tagolva. Az így kialakított szövegfolyam némileg epikus jellegű, formavilága viszont oly erős és egyéni (mind költői, mind színművészi értelemben), hogy sem a teatralitás, sem a prózaiság nem szippanthatja be a matériát.
Az est törzse Bertók különleges, maga formálta szonettjeinek ide kívánkozó java. A nyolc szótagos, mindössze két rímet futtató sorok három négysoros és egy kétsoros egységbe rendeződve eresztik szabadjára kattogó-pattogó dallamukat. A kihagyásos, mondatkurtításos beszédmód Lázár tempója, kópés-intellektuális attitűdje révén hazatalál a közönséghez, állandó lüktetésben tartja a befogadott strófákat, nem engedi lanyhulni az esztétikum áramát. A szonettek mellett a háromkák (a x a rímképletű haikuk) néhánya is bekerült a műsorba, mely egészében is követi a Bertók-líra 2000 utáni fejleményeit. Tágul, pulzál a füzér, ahogy az összeállító (aki szabad kezet kapott a „mestertől”) jónak véli, aktuálisan érzi.
Lázár Balázs, a Vígszínház tagja sokkal erőteljesebb jelenség a dobogón, mint a maga választotta kellékek. A színészt körülvevő öreg vekkerórák szimbolikája kissé elkoptatott. Az „él” közülük, amelyhez – például mint egy állatkához – szól is a versmondó, animálva a tárgyat. Az ügyesen használt tonettszéket, színpadjaink e konstans díszletelemét olykor megújulni látjuk (lehet – lábaival felfelé – „ketrec”, lehet – elfektetve – amolyan „szánkóféle”), máskor (így alkalmi megpörgetései során) szinte kolonc.
 Lázár Balázs |
A Valahol, valamit korábban Tallián Marianne hegedűjátékával (Bach-szólószonátáival) ellenpontozva volt szerencsénk látni-hallani. Az összeállítás mostanában nélkülözni kénytelen az anyai örömöknek élő művésznőt. Kiválása egy finom színtől fosztja meg a műsort, ám – mint oly sokszor – nem árt, hogy a verseknek önmagukban, illetve együttesükben kell dobogniuk.
Tudva, hogy a Bertók-műsor ötlete évtizedes, tudva, hogy már két (eltérő) bemutatójának tapsoltak, s hogy élvezhették Pécsett, Kaposváron, Egerben, biztosra vettük: legalább a hatvanadik előadásánál tart (évente öt-hatnál). Nem épp örömteli meglepetésünkre ez mindössze a tizedik és a huszadik közötti fellépések egyike volt (január 29-én az Alexandra Pódiumon lesz még egy). Lázár Balázs a pillanatnyi diszpozíció szerint kis átszerkesztésekkel tolmácsolta anyagát, azaz magának Bertóknak is meglepetést szerzett. A részben „menet közben” rögtönzött változtatások észrevétlenek maradtak. Ha akadt döccenője a versmondásnak, az nem ebből, s nem az ihletettség fogyatkozásából eredt, csupán néhány forszírozott hangsúly és önbeállítás mutálásából.
A Nyitott Műhely rendezvénye előtt Csuhai István irodalomtörténész beszélgetett Bertók Lászlóval. Csuhai okosan körforgó életmű-latolgatása, messzire néző pillantása nem igazán kontaktus-létesítő, de ők ketten – versteremtő és versértő – oly hosszú ideje és oly pontosan ismerik egymást, hogy a lényegre törő kérdések nem maradtak el. Így a mágikus számokra (is) vonatkozóak. Bertók kétszáznegyvenhárom (Három az ötödiken) szonettet írt, később tudatosan ugyanennyi háromkát. A Szalai Kata képzőművész kérésére, a Két lepke csapkod (2007) című közös kötetük számára készült további haikuk a 243 (2+4+3=9, 9_3=3) varázserejét „megtörték”. Kiviláglott viszont, hogy – kötetet talán 2010-re ígérve – javában íródnak a tizenkét soros, rímes újabb Bertók-versek.
Bertók László neve tizenkét karakterből áll. Csuhai Istváné is. Nem csoda, hogy – a vers-est felvezetéseként – értették egymást, értésre hangolták a közönséget. Az élményt Lázár Balázs teljesítette ki. Eszünkbe sem jutott, hogy az ő neve csak tizenegy karakterből áll.