 Sipos Eszter: Párhuzamos lépések, 2008, festményinstallácó, akril, olaj, vászon, 125×125 cm |
Hiszen a világhírhez – és ezt épp a szintén a Műcsarnok által szervezett, a Pixelekkel párhuzamosan futó Thomas Ruff-retrospektívből tudjuk – elég néhány (marketinggel megtámogatott) remek ötlet: Ruffnál például a jpeg-képek pixelesítése és visszanagyítása vagy a rendőrségi fantomkép-készítő program képzőművészeti felhasználása. És épp ilyen ötletekből találni megannyit – a szintén jelenlévő középszerű alkotások mellett – a Műcsarnok és a magyar Music TV együttműködésének gyümölcseként létrejött Pixelek-kiállításon is. Mégis optimistább az optimistánál, aki őszintén hisz a fiatal magyar művészek közelgő világhírében – pedig néha határozottan úgy tűnik, csak a „híressé tételt” kéne valahonnan megtanulnunk, s nem a híresség esélyét magában hordozó alkotások készítését.
A kiállítás mindazonáltal nehezen egyeztethető össze mindazzal, ami miatt létrejött: hosszú programadó ismertetője erősen sematizál. Világosan kitűnik belőle, hogy a kurátorok törvényszerűnek veszik az „egy generáció – egy látásmód” elvét, ahogy azt is, hogy a fiatal kultúra(nem)fogyasztókat csak fiatal művészek munkái érdekelhetik, egyúttal hogy a fiatal művészek csak (vagy leginkább) fiatalokra gyakorolhatnak jelentős hatást. Ha ez igaz volna, úgy kevés egyhangúbb és unalmasabb, de főként értéktelenebb kiállítást találhatnánk az országban a Pixeleknél. S bár szerencsére a szöveg nem mond el semmit az Ernst Múzeumban valójában található művekről, mégis elgondolkodtató, hogy ilyen kommunikációval, ilyen célkitűzésekkel mennyire lehet sikeresnek ítélni egy kiállítást. Hab a tortán, hogy a finisszázs előtt majd’ két héttel a mindenütt hirdetett honlap (ahol elvileg mindent megtalálunk az alkotókról és a kezdeményezésről harminc darab kisfilm formájában) címét begépelve a böngészőbe a konkurens TV-csatorna (!) honlapján találjuk magunkat, a „Legyél te a csókkirály!”-verseny oldalán. Ilyen marketing mellett még a „lehetnek-e valaha híresek?”-kérdés puszta felvetése is erős túlzásnak tűnik.
 Galbovy Attila – Péli Barna: Az utolsó kínai, 2008, installáció |
Kár, mert mindez nem az Ernst indokolatlanul szellősre rendezett tárlatán megjelenő alkotók hibája. Tizennyolc fiatal képzőművész maradt a közönségszavazás és a kurátorok döntése után a harmincból (sajnos: a múzeum nagy vetítőjében újra megtekinthető kisfilmek alapján úgy tűnik, nagyon is ígéretes alkotók maradtak ki a végső megmutatkozásból) – a kiállítás egészéről nem is igen hozható általános értékítélet, hiszen ahhoz túlontúl sokszínű. Még akkor is, ha feltűnően kevés az olyan alkotás, ami nem függeszthető ki a falra – legalábbis az installációkat előtérbe helyező kortárs kezdeményezések nagy számát tekintve így tűnik.
Ezt indokolhatja talán a túlzott helyigény is: Galbovy Attila és Péli Barna brutális, szürreális, a minimalizmust a hiperkidolgozottsággal keverő installációja például egy egész szobát elfoglal. Figyelemre méltó irányzat egyedüli képviselője alkotásuk, Az utolsó kínai: szobrot, festményt, street artot és fényjátékot nemcsak vegyít, hanem egymásba is olvaszt, s ahogy a tárgyat befogadó sötét szobát, úgy az abban szemlélődő látogatót is a mű részéve teszi, mindezt ráadásul nem hivalkodó, nem a művészetelméleti kérdés fontosságát sulykoló módon. Ilyenformán, még ha láthatóan nem teljesen kiforrott alkotók munkájáról van is szó, a tárlat egyik legegyedibb és legfontosabb darabja Az utolsó kínai.
 Czene Márta: Tavaly Nyáron, 2008, akril, olaj, farost, 110×80 cm |
Szintén nem elsősorban az egyes művek, hanem a már néhány alkotásból kitetsző művészi arculat miatt figyelemre méltó Szabó Eszter is: „kontrolláltan elfolyt” akvarell-sorozatának szereplői egy furcsa világ csúnya emberei, azonos méretben, körítés nélkül; miközben a figurák egy alig-alig mozgó animációnak is szereplői. A címek visszatérő eleme – 2039 – tágabb értelmezésre is lehetőséget ad, ám nem szájbarágósan.
Érdekes, ha nem is revelatív Asztalos Zsolt ötlete: nagy, fehér lapjainak közepén aprócska emberek néhány fekete vonásból álló képei szerepelnek – messziről nem is látszanak. Mellé az egyszerű leíró címen kívül (pl. Két férfi menekül) olvasható egy rejtélyesen oda nem illő témamegjelölés is: Gázai háború 2009. Hogy mindez miként áll össze a néző fejében, az a látogató dolga. Vagy ott vannak Czene Márta szép képei: egy mű több, elkülönült kis festményből áll össze. Vajon hozzátesz az összekapcsolás az egyes képekhez? Ha – feltehetően – igen, akkor miért és mit? Az Álmomban máshol című kompozíció esetében viszonylag egyszerű a válasz – máskor több a talány. Lenyűgözőek Komlovszky-Szvet Tamás alkotásai, a lebegő szobrok – bár ezt nem az Ernstben kiállított egyetlen (és nem is a legjobb) darab alapján tudhatjuk.
 Komlovszky-Szvet Tamás: Flow, 2008, fa; műanyag; elektromágnes, installáció, 130x25x25 cm (Forrás: mucsarnok.hu) |
Az talán máris látszik, hogy a kiállított műveknek kevés közük van egymáshoz, és a sok résztvevő miatt kivételes helyzetben van az, akitől annyi mű szerepel, hogy valamiféle benyomás alakulhasson ki alkotójáról a Pixelek látogatójában. A remek ötletbörze viszont alkalmas arra, hogy azonnal rohanjunk a szimpatikusabb kiállítók önálló tárlataira. Már csak meg kellene ezeket szervezni – a tehetséget megillető gyakorisággal.