Hogy Heinrich Isaac művének jelentőségét érzékeljük, elég lenne talán a méreteiről megemlékezni. Ez az egyetlen olyan egyházi zenegyűjtemény, mely a katolikus ünnepkör valamennyi ünnepére és valamennyi vasárnapra tartalmaz énekeket. Isaac nagyszabású vállalkozása, mely 500 éve, 1508-ban vette kezdetét, a legnagyobb egyházzenei kompozíció; sem Isaac után, sem előtte, nem akadt senki, aki a katolikus liturgia zenéjét ilyen módon összefogta, összeállította volna (bár volt, aki megkísérelte, például a nagyszerű angol Byrd, ám senki sem ért a héraklészi munka végére).
Ha e művet áttekintjük, akkor nem pusztán a XVI. század egyházáról és a misék rendjéről kapunk pontos képet, de a korabeliek életéről is. Nem véletlen, hogy számos, a korral foglalkozó történész, mint például Fernand Braudel, szívesen olvasott bele I. (Habsburg) Miksa császár zenészének munkájába. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy sem hazánkban, sem máshol nem szólalt meg még e mű – a modern korban – teljes terjedelmében, akkor már nem is szükséges tovább ecsetelnünk a vállalkozás jelentőségét. Messze még e sorozat vége. A tervezett utolsó nap, 2011-ben, vagyis az Isaac-mű alapjául szolgáló passaui gregorián gyűjtemény kiadásának ötszázadik évfordulóján, Szent Cecília, vagyis a Zene védőszentjének napján lesz.
 Miksa császár Dürer metszetén |
Ha tudni szeretnénk, hogy mit hallgatott Machiavelli, Dürer vagy épp Michelangelo, érdemes eljárni a többnyire misékhez kapcsolódó előadásokra, ugyanis a művek külön érdekessége, hogy a nevezettek is bizonyára ezeket hallgatták. A németalföldi Isaac Firenzében tevékenykedett, Lorenzo Medici gyermekeit ő tanította zenére, lamentót írt a neves fordító és költő, Poliziano versére, s már megbecsült zeneszerző volt, amikor Pisában megismerkedett I. Miksa császárral, aki udvarába csábította a szerzőt. A császári Kapella székhelye akkoriban Konstanz volt (utóbb a Fejedelem neves szerzőjével is itt találkozott a komponista), s a helyi katedrális első embere, bizonyos Hugo von Hohenlandenberg püspök vetette fel, Isaac műveit hallva, hogy lenne igény egy liturgiagyűjteményre. A mű alapja a Graduale Pataviense, a passaui érsekség rítusának zenei anyaga; erre építi Isaac három kötetes művét, mely a többszólamúság kezdeteitől egészen saját koráig nyomon követhetővé tesz az egyház zenéjét. A nagy munka terjedésének csak a reformáció megjelenése, és az ebből következő, a misék rendjét megrendszabályozó tridenti zsinat vetett véget.
Az első művet az érdeklődők tavaly, advent első napján hallhatták. A közreműködők közt vannak neves és kevésbé neves együttesek: eddig a Fővárosi Kántorátus Kórusát volt szerencsém meghallgatni, valamint a januárban belépő, kiváló énekesekből álló Voces Aequalest; a törzsanyagot, a legtöbb előadást a Corvina Consort vállalta. Az ensemble tagjai: Pintér Ágnes, Andrejszki Judit, Pászti Károly, Draskóczy Balázs, Kalmanovits Zoltán és Demjén András egytől egyig kiváló énekesek.
 Isaac Firenzében íródott Palle, palle kezdetű motettájának kottája |
Isaac művében az ordinarium missae-re jellemző „alternatim” gyakorlatot gondolta újra, melynek meghatározó vonása az egy- és többszólamú művek váltakozása. Isaac ezt a gyakorlatot olyaténképpen fejlesztette tovább, hogy kiterjesztette a proprium missae tételeire is, vagyis mint azt a januári koncerten is megfigyelhettük, a tételek egy részét (Introitus, Alleluia, Sequentia, Communio) többszólamúként írta meg, míg a Gradualét és az Offertoriumot egyszólamú gregoriánnak. A XV. században a szólamokat egy vagy három férfi énekelte, ettől a Corvina Consort, mely éneklési stílust tekintve a régi korok hű és pontos követője, annyiban tér el, hogy a felsőbb szólamokat hölgyek éneklik. Szent Sebestyén és Fábián ünnepén Andrejszki Judit – hiszen e napon az együttes négy tagú volt csupán. A Corvina Consortot az általam hallott koncertek mindegyikén a jó intonáció, a ritmikai pontosság jellemezte, kevésbé a hangzásbeli kiegyenlítettség, éppen e csekélynek látszó eltérés miatt. Andrejszki Judit kultúráltan énekel, hangja mégis, sajnos, kicsit éles ahhoz, hogy belesimuljon a hangzásba. A legkiválóbbnak a tartószólamot éneklő, az együttest vezető Kalmanovits Zoltánt hallottam, aki alig intve, visszafogott taktírozással vezette az éneklőket, láthatóan élvezve, és el is mélyedve a művekben, melyeknek kiadását is ő rendezte el (a templomban megvehetőek a Choralis Contantinus füzetei). Kalmanovits különösen a Gradualét (Gloriosus Deus) énekelte megrendítően – úgy hogy az nem csak része, de éppenséggel a legfontosabb része lett az előadás köré fonódó misének: ez az epizód Isten igaz dicsérete volt. Az est végén felcsendülő Multitudo languentium és az Agone triumphali után elmaradt a taps.
Akik ezt a sorozatot, a grandiózus művet előadják, számoltak is ezzel: bizonyos, hogy nem a tapsokért állnak majd ki hétről hétre.