1988-ban a centenáriumi Magvető-kiadást (az 1958-as, 1969-es és 1979-es, részben eltérő foglalatokhoz képest IV. kiadást) összeállító, gondozó Zsoldos Sándor azt írhatta az addigi „legteljesebb gyűjteményről”: a figyelembe nem vett kéziratos hagyaték „rendszerezése, közlése a talán nem távoli kritikai kiadás föladata”. 1997-ben az ELTE BTK Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén készült újabb edíció felvázolta „a leendő kritikai kiadást” (a terv szerint: I. versek, II. fordítások, átköltések, III. verses színmű[vek]: Aggok a lakodalmon és a Lear-fordítás), hozzátéve: „A kritikai kiadás megjelenési formája a CD-ROM lenne”. Jelen recenziónk tárgya, a Füst Milán összes versei (2008) lapjain Zsoldos már így kénytelen nyilatkozni: „[a] kritikai kiadás elindulására az egyetemi-akadémiai kutatás érdektelensége miatt nem számíthatunk”. Tehát „sikerült” egyre távolabb kerülni a hagyatékra is kiterjeszkedő, a XXI. századhoz méltó, mind szükségesebb kritikai kiadástól. Ebben az arcpirító szakmai helyzetben – mely (a Nyugat indulásának száz plusz egyedik évében miért ne szólnánk róla ismételten) a XX. század elején támadt irodalmi progresszió számos más nagyjának életművét is fojtogatja – csakis megkülönböztetett köszönet illetheti a Fekete Sas Kiadót, mely a teljes Füst-oeuvre publikálására törekszik, ha nem is kritikai, de megfelelően jegyzetelt formában.
Épp e kiadó újabban megjelent kötetei is magyarázzák, hogy az Összes versek 2008-as kötetében nem kaptak helyet az Átköltések (Szántóné Kaszab Ilona Szavak az árnyékomhoz címen összefogott verseiből). Az 1988-as kiadásban még szerepeltek, a filológiailag kitüntetetten fontos 1997-esben (koncepcionális okokból, a szerkezetet „zavaró”, terjedelmes „idegen anyag” jellegük miatt) már nem, de akkor még nem volt külön kötetük. Azóta, 2006-ban, a Fekete Sasnál lett, Petrányi Ilonának köszönhetően, Füst Milán neve alatt, azaz mégsem „idegen anyagnak” tételezve.
Literátus legény legyen a talpán, aki a gyűjteményes Füst-verseskötetek (s különösen a szövegváltozatok problémái) között könnyen el tud igazodni. Az irodalommal nem hivatásszerűen foglalkozó olvasó dolga még nehezebb. Nyilván sokakat csak untatnánk, ha részleteznénk: az 1988-as Füstben nem csupán benne volt az egy felvonásos, verses sorstragédia, az Aggok a lakodalmon, de oldalakra rúgó részletei a versek közt külön is felbukkantak. Később csak a részletek maradtak, de a darab fellelhető Füst Milán összes drámái közt (1996, Petrányi Ilona gondozásában). „Menet közben” el kellett köszönnünk a Bírálatok Füst Milán verseiről című reflexió-egységtől, melyet a költő szerves beékelésnek tartott. Az előszavak, előszó funkciójú írások száma is változott. 1988-ban kettő volt, 1997-ben öt (Függelékbe vetve), most négy, élen. Legérdekesebb egyébként (adalék a nagy Füst Milán-színjátékhoz) az 1958-as [3. előszó], melynek negyedében Füst azon meditál (ismételjük: 1958-ban): fiatal korában nagyon szerette Lenin „energiáját, életre-halálra szóló bátorságát”; „mély rokonszenvét” azonban csak hosszú idő múltán tudta kifejezni: egy kezdő sor hatására áradt ki belőle „öregkora egyik legszebbje”.
A lírikus Füst Milán futó jellemzése a tavalyi Összes versek alapján azért sem könnyű (ha egyáltalán lehetne róla „futó” jellemzést írni), mert manapság a Füst-drámák érzékelhető, komoly színházi visszhangú reneszánsza (az egész Füst-dramaturgia termékeny újragondolása), valamint a Teljes Napló 1999-es közreadásának máig verődő visszhangja a költőt mintha a dráma- és prózaíró mögé sorolná. De az untig emlegetett Füst-imázsok (a prófétáló, különc, beteg, agg Füst [aki azért például egy kései bemutatón elhappolja a címszereplő Gábor Miklós elől premiertapsának javát], a középkorú férfi, aki legendákat kerít mostoha sorsú szövegei köré, alkalomadtán pedig dohánycsempésznek csap fel, s végül – vissza az időben – az ifjú poéta, akit nem egykönnyen fogadott be a Nyugat első nemzedéke), az életkori alap-ikonok pressziója is eltakarja az ember-Füsttel a költő-Füstöt.
Az egészében minden dicséretet megérdemlő, az eddigiekhez képest egy sor, a korábbi Összesekben még ki nem nyomtatott verset közlő 2008-as gyűjtemény utószava nagyvonalúan igazít el a recepciótörténet állomásai között. A nemrég elhunyt Bodnár György irodalomtörténész talán utolsó nagyobb lélegzetű munkája az Utak Füst Milán költészetéhez. Csak az utóélet felé vezető stációkat nézve: Bodnár Somlyó György Füst-könyvével kezdi, mely még valóban egy másik költő szemszögéből, a mester(é)ről szólhatott. Az első par excellence szakmai portrét-pályaképet Ungvári Tamás írta. Bori Imre az avantgárd számára kanyarította ki az életművet, Bányai János ezt finomította, sőt visszavette, a költő alkotói magányosságát, különállását emelve ki. Rába György az objektív líra felől közelített, Kis Pintér Imre – egyebek mellett – az irónia fontosságára utalt. Angyalosi Gergely a filozófiai és a poétikai elemzés integrálásával nyújtott radikálisan újat, Schein Gábor a késő modern (és avantgárd) beágyazódást, Füst és Weöres együttolvashatóságának esélyeit vizsgálta többek között.
Bodnár a saját álláspontját csak a történeti kép mögött sejteti, újrafogalmazásra itt már nem vállalkozik. Helyesen mérte fel, hogy a közvetett beszéd – a fentebb említett kollégák vélekedéseinek összevető interpretálása: a Füst-panoráma – sokat elmond az elégia és az óda „magányos bolygó” nagyjáról, a felkiáltójelekkel nem takarékoskodó pátoszt oly virtuózan ellenpontozó-lehűtő lírikus-bölcselőről, a szertartásos tárgyiasság álszerénységben el nem marasztalható fejedelem-papjáról, az elmúlás és a halál páratlan hangú, mélyen életértő énekeséről, az életrajzi én nem ritka esendőségére rácáfoló lelki emelkedettség nagyuráról. „Türelemmel megőszülni / Tanúlj meg Morfondér! / S az öt évet, míg beletörődöl, hogy öreg vagy, / Töltsd el nemesen! / Végy néhány drága szivart / S zúzd darabokká….. / Drága illatszert is tölts talán a szemétre….. / Vagy végy aranyport s szórd el az úton / S gondolataid, mint füttyöt, bízd a szélre….” – áll az „Isten remeke” önmegszólítású Elégiában (már ha valóban önmegszólító vers), mely az elsőül közölt költemények egyike. Leghelyesebb ezúttal talán a friss közlések felől olvasni a gyűjteményt (listájuk a 258. oldalon található): általuk is felnyílik a ládikó, s ez a „vissza” technika részint egyezik is Füst Milán eredeti akaratával, az Újak – Régiek sorrenddel.
Készséggel elhiszem, hogy a szokásos három pont (…) helyett kétszer öt (…..), egyszer négy (….) pont szeg be sort. De azért roppantul örülnék, ha egy kritikai kiadásban is utána számolhatnék.