 A Honvéd Férfikar |
Igor Stravinsky Oedipus Rex című opera–oratóriuma és Mogyeszt Muszorgszkij Borisz Godunovjának prológja és IV. felvonása hangzott fel a Budafoki Dohnányi Zenekar, az MR Zenei Együttesei, a Honvéd Férfikar, valamint a Budapesti Akadémiai Kórustársaság egyetemleges hangversenysorozatának január 18–i eseményén. Egyszerre volt érdekes és érdekes program, ami elénk tárult: két felettébb hatásos és elvitathatatlan remekmű, figyelemreméltó, s részben külsődleges kapcsolódási pontokkal. A múltbéli vétkek tragikus visszahatásának tematikája, vagy épp az egyszemélyi vezető és a tömeg viszonylatának ábrázolása mindenesetre rokonítja Stravinsky és Muszorgszkij stílben és temperamentumban egymástól jócskán különböző kompozícióit. S rokonítja természetesen a kórus kiemelt szerepe is, mely a Vox Fortissima bérlet alkalmasint legelső számú rendezőelve.
 Martyn Hill |
A Jean Cocteau szövegének – majdnem hibátlanul – latinra fordított változatát megéneklő 1927–es Oedipus Rex a Honvéd Férfikarnak nyújtott bizonyítási lehetőséget, s a kórus élt is a kínálkozó alkalommal. Olyannyira élt, hogy teljesítménye, valamint a minden színpadi jelzést mellőző produkció már a koncert e részében is némiképp leárnyékolta a szólistákat, s így a címszerepet éneklő jeles angol tenort, az ezúttal kissé halvány Martyn Hillt is. Igaz, ez jelentős részben topográfiai, s egyszersmind szubjektív probléma volt: a mégoly nyakigláb recenzens a földszint hatodik sorából egész este hiába meresztgette a szemét, a szólistákat nem sikerült meglátnia őrhelyükön, a zenekart és a kórust elválasztó demarkációs vonalon. Azért a kórus mintaszerű szereplése, így a pazarul hangulatteremtő nyitószám (Caedit nos pestis) és a Iokasztét köszöntő Gloria, gloria, gloria mellett emlékezetes perceket szerzett Oedipus hybrisének első nagy megrendülése (Ego senem cecidi), s a pompás Wiedemann Bernadettnek a felfeslő múlttól riadt és baljós királyasszonyi intése (Ne probentur oracula).
A mindenkor a közönség nemzeti nyelvén felhangzó narrátori szöveg előadásának terhe ezúttal a kórus vezető karnagyára, Drucker Péterre hárult, s ez nem bizonyult szerencsés döntésnek. Az egyszerre informatív és stilizáltan drámai mondatok ugyanis prózai színészt, méghozzá jó prózai színészt követelnek; a pusztán baki nélküli felolvasás itt fájdalmasan kevés. A koncert szervezői mindazonáltal lehetőségeikhez képest ellensúlyozták e drámai fogyatékot, hiszen a közönség idejekorán kezébe kapta a mű magyar nyelvű librettóját.
 Evert Sooster |
Az emlegetett kifogásokkal együtt is méltatást érdemlő Oedipus Rex–előadást a szünet után a Borisz Godunov – egymástól felettébb távoli – két hosszabb részlete követte. A kórus létszáma a többszörösére duzzadt (a fentebb említett együtteseken túl a Bartók Kamarakórust és a Magnificat Gyermekkart is elővonult), immár végérvényesen lefedve az opera nevesített szereplőit, s nem változott a szigorúan koncertszerű jelleg sem. Az oratórikus, a cselekményt háttérbe szorító előadásmód eredményeképpen a monumentális koronázási jelenettel záruló prológ egyáltalán nem kapott közönségreakciót, míg Borisz halála után maga az egyébiránt mindvégig világos jelzésekkel és meggyőző tekintéllyel dolgozó bolgár vendégkarmester, Dian Tchobanov intette le a néhány, orcátlanul tapsolásra vetemedő koncertlátogatót. Pedig a Borisz szólamát éneklő Evert Sooster, akit egy ízben már hollywoodi akciófilmben is láthattunk, rögtöni ovációt érdemelt volna megrendítő, a látvány hiányát felülíró produkciójáért. S szívesen tapsoltunk volna a második részben a Sujszkij herceg szerepében felléptetett Hillnek, valamint a krónikaíró Pimen nemes figuráját vokális tökéllyel megformáló Rácz Istvánnak.
A forradalmas, kórusos Kromy-jelenet után, melynek cselekményét ugyancsak a rendelkezésünkre bocsátott kiosztmányból hüvelyezhettük ki, végre a közönség is hallathatta a hangját. Hallatta is, s meglehet, mindössze a recenzens érezte kissé frusztráltnak magát, amiért csak ily megkésve fejezheti ki háláját az operairodalom két kiemelkedően hatásos fináléjáért.