Overlappings No. 39. 2007

Ideje volt, hogy Lossonczy Tamás, Deim Pál, vagy a kilencvenes években Maurer kortársainak a Műcsarnokban bemutatott összegző kiállításai után végre méltó helyen jelenjen meg a festő- és grafikusművész, kísérleti filmes és művészetpedagógus munkássága. Bár Maurer Dóra művészetéről átfogó képet kaphatunk a Ludwig Múzeum második emeletén, a retrospektív anyag nem teljes; a válogatásba nem kerültek bele például az 1960 és 1972 között készült rézkarcok. Ezt ellensúlyozzák a katalógusban szereplő tanulmányok (Dieter Honisch, Király Judit és Dieter Bogner), Bálványos Anna kurátor és Maurer Dóra beszélgetése, az egész oldalas reprodukciók, illetve a Leltár című fejezetben a majd ötszáz mű – a bélyegnyi képek mellett nemcsak egy oeuvre-katalógustól elvárható adatok (anyag, technika, méret, kiállításjegyzék, tulajdonos), hanem a művész szubjektív megjegyzései is szerepelnek. Bár a könyv még így sem tartalmazza az összes művet – hiába kerestem többek közt az 1972-ben készült Sirályláb című konceptmunka dokumentációját.

Overlappings 31. (kiss) 2005

A kiállításon látható, hogy az 1972. év igen fontos az életműben. Ekkor készült az Elveszek egy követ című akciógrafika, amely megágyaz a mozgással, mozgatással, jelekkel és mennyiségekkel foglalkozó sorozatoknak. A kilenc darabból álló Tanulmányok minimális mozgásokról sorozatban is felismerhető a konceptualizmus analitikus szemlélete, rendszerezési szándéka, a mozgás térbeli rekonstrukciója, az illuzionista ábrázolás elvetése. A vizsgálat tárgyai közt hétköznapi mozgások (tengerparti séta, egyszemélyes foci), jelenségek (szélben hajladozó jegenyék, pitypangok) és ketrecbe zárt állatok (pávák, majmok) szerepelnek, a pillanatfelvételeket pedig különféle ábrák értelmezik.

Overlappings No7. var.3. 2007

De Maurer nem hideg struktúrákban, személytelen rendszerekben, matematikai képletekben gondolkodik: bármennyire is a permutáción alapul a hét etűdből összeálló Reverzibilis és felcserélhető mozgásfázisok sorozat, a kép-jelekből összeálló tablók sosem az összes lehetőség kibontására (pl. a, b és c lehetséges kapcsolataira) fókuszálnak, hanem a mozdulatfajtákból kibontható (gyakran egy-egy váratlan, új elemmel kibővített) történetekre. Ugyanilyen játékosak a Mennyiségtáblák sorozat darabjai, köztük a megszámlálhatatlanul sok szalmaszálból álló mű, vagy az, amelyen színes fadarabkákból egy mágikus négyzet alakul ki. A Varese-négyzet rendszerét használja fel a hetvenes évek végén készült Önspirál című fotómunkája, a Nyomtatás kimerülésig című alkotás pedig a Fibonacci számsoron alapul – a művészre jellemző képi nyelv, a rendet és a kimért struktúrákat megváltoztató váratlan elemek, a szimmetriát megbillentő aszimmetria nem csak ezekben a művekben, hanem az ekkor készült fotóakciókon is felfedezhető.

Gemini 4. B 1997-98

1972-ben készült a később alapelvként használt, eltoláson alapuló Keressük Dózsát című munka, de ekkor keletkezett az első rajz az eltolás mellett a 4:5 arányt alkalmazó Displacements sorozathoz is. Ezen a rendszertáblán alapulnak a kvázi-képek: az elemek tologatásával, egyes részletek kiemelésével és kinagyításával létrejövő művek túllépnek a tradicionális illusztratív és ábrázoló funkción – majd a szubjektív gesztus eredményeként kilépnek a térbe (1982), lecsúsznak a falról (1986), betüremkednek a sarokba (1986), később megdőlnek, és egymásra rétegződnek a görbült síkon (Quod libet sorozat), vagy pikkelyszerűen szétterülnek egy imaginárius gömbforma felületén. A kiállított művek nem követik szorosan az időrendet – inkább az összhangzást erősítik. Az oldalsó termekben látható munkák az Eltolásoktól (1974) a finomabb, egészen érzéki műveken keresztül az Hommage à Monet (1990) fotósorozatig, majd a Relatív kvázi képekig (a különböző napszakokban megváltozó színek „megragadásáig”), végül a Színmedencékig terjednek – jelezve azt a folyamatot, amelynek során a művekben egyre fontosabbá válnak színek.

Quod libet No 52. 2008 (Forrás: Ludwig Múzeum)

A nagyobb termekben már az Overlappings sorozat darabjai uralkodnak: a falakon szinte lebegő, egymásra rétegződő és kölcsönhatásba lépő, átforduló és meghajló színmezők az additív és szubsztraktív színkeverésen és az utókép komplementereken alapulnak. De mindezt egyáltalán nem kell feltétlenül értenie a befogadónak. Ettől függetlenül érezheti, hogy a művek szenzitív szabadsága nagyon finom, intellektuális, a merevséget és a zártságot elutasító, kreatív renden alapul. Hogy csak engednie kell, és a csónakok és sajkák lebegése őt is felemeli egy másik világba.

A kiállítás 2009. február 22-ig tekinthető meg.

Vö. Götz Eszter: Tanulmányok síkban és térben
Kürti Emese: A képtől átjárt ember
Király Judit: Önfeltáró struktúrák