Csurka Eszter: Új képek / B 55 Galéria
2009.01.19.

Képei előtt az ember feszeng. Nem tudja, mit lát. Erőlteti agyát. Elkapja tekintetét. Aztán mégse. Úgy jár, mint Szabó Lőrinc Lócija csirkevágás közben: nézné is a véres jelenetet, de menekülne is előle. A magyar rendszerváltás utáni kor ”saját élője” Csurka Eszter. P. SZŰCS JULIANNA KRITIKÁJA.

Az elmúlt (majdnem) két évtized felemás hangulatának egyik leghitelesebb dokumentumai lettek festményei, grafikái, fotói, performanszai, valamint e műfajok permutációi és konjugációi. Nem témájuk miatt. A hangulat hideglelős huzata az, ami nem ereszt.

Csurka Eszter új művein mozgó alakok látszanak, keretük zárt tér. A mozgó alakok gyorsabbak, semhogy egy állóképet rögzítő fényérzékeny készülék (vagy egy „biomasina”, azaz emberi szem) élesre állíthatná a jeleneteket. A Balaton utcai B 55 Galéria – fontos hely lett mostanában – falain tucatnyi vászonra fölhordott olyan digitális fotóalapú számítógépes grafika van, mely ecsettel, olajfestékkel nyeri el a végső stádiumot s nézőjében a nagy zavart. Mi is ez? Gép hozza létre? Vagy a gépi kép manipulációja? Vagy kézimunka? Vagy a kézimunka reprodukciója? Nagy hiba lenne e ponton elakadni. „Ha egy kép jó, igazából mindegy, milyen eszközzel készül” – mondta a művész egyik korábbi interjújában. Lelkiismeretes médiaalapozású alkotóként legföljebb a határok átjárhatóságát forszírozhatja, a minősítés legyen csak az árkalkulációt végző galériás és a majdani életmű-katalógus szerkesztőjének a gondja.

A gyorsított mozgású alakok amúgy sok jót nem ígérnek. Egyiken mintha a nő elcsúszna a síkos padlón, mögötte a másik nő mintha ajtónyílás felé rohanna. Fellökte vagy kirabolta vagy magára hagyta vagy menekül előle. A valódi tényállást innen sosem fogjuk megtudni. A másikon férfi és nő lehorgasztott fejjel, egymást átkarolva gyalogol a szobában. Valamit keresnek vagy valaki valakit vígasztal vagy udvarolnak vagy szakítanak. Maradjon saját titkuk: nem fog fecsegni a kép. A harmadikon a drapériák fölröpülnek, a sötét testek falhoz csapódnak, két gazdátlan női láb már vagy még talpával támaszt keres a kockás márványpadlón. Bűntény lóg a levegőben, vagy földrengés vagy akkora vihar, hogy pánikra sincs elég idő.

Csurka nemzedéke, a mai negyvenévesek – Kupcsik Adriántól Szűcs Attiláig, Szabó Dezsőtől Szépfalvi Ágnesig – sima, vékony, hűvös, objektív képfelületet szoktak létrehozni. Akkor is ilyent, ha festményeik csak utánozzák a fotót, még ilyenebbet, ha a mű egyik rétegét valóban digitalizált felvétel alkotja. Nemzedéki jelvényként viselik e technikát, így tudnak és akarnak különbözni a közvetlen előttük járóktól, a szenvedélyes, neoromantikus „frissen festők” generációjától. (Például a nagyon korán meghalt El Kazovszkijtól és Tolvaly Ernőtől, vagy az örökké renitens Kelemen Károlytól vagy Bukta Imrétől.) A mai negyvenesek ráéreztek a technika titokzatosan tökéletes kényelmére és a virtuális világnézet vadító mámorára. Különben is, „lájtosan” fotót festeni világszerte sikkes dolog maradt. Richard Hamilton még mindig nem ment ki a divatból, és a belga Luc Tuymans tavaly annyira fontosnak ítéltetett, hogy – felejthető középszerűsége ellenére – néhány hétre bátran elfoglalhatta a Műcsarnok valamennyi termét.

(Forrás: B55 Galéria)
Forrás: B55 Galéria
Csurka Eszter azonban  kilóg a kötelékben repülők rajából. Ő nem a hiperrealistákra, hanem szenvedélyes ősökre, avantgárd óriásokra emlékezik szeretettel. Például Franz Marcra, aki csóvákként ábrázolt mókusaival annak idején egész Münchent kihozta a sodrából. Például Umberto Boccionira, aki Felkelő városával a véglegesen kizökkent időről hozott hírt. Legfőképpen pedig Francis Baconra, akinek túlpörgő energiájú figuráit végtelen düh és földöntúli szorongás fűtötte.

Olthatatlan, fojtott indulatot lepleznek Csurka sima képei is. Omló rózsaszínjeivel a frászt hozza ránk. Testjei szemünk láttára semmisülnek meg: legföljebb gőzölgő kondenzcsík marad utánuk. Megjegyzem, néhány évvel korábban a nyomorúságos nyugalmi helyzetbe hozott „body”-jainak sem jutott sokkal jobb sors. Akkor negatívba fordított violákkal és kényszertartásba merevített pózokkal tüntetett a nagy botrány, a test elmúlása ellen. Mostani – képcímeket mellőző – sorozata még a tragikus látvány bizonyosságától is megfoszt: ki-ki maga szerkesztheti meg saját poklát, amennyiben fantáziájával le tudja állítani a forgatagot. Nagy ötlet.  Aktuális, reális, világszerű.

A kiállítás 2009. január 31-ig tart nyitva.

Vö. Szabó Noémi: Elmosódott szerepjátékok

Megítélt támogatás: 250 000 Ft
Támogató: Képzőművészeti Kollégium
Csurka Eszter egyéni kiállítására és a katalógusra (2008)
További támogatás: 500 000 Ft
Támogató: Képzőművészeti Kollégium
Alkotó támogatás 10 db új festmény létrehozására (2008)