 Thomas Ruff: bi01, 2007, 238 x 320 cm, C-Print, a jpeg sorozatból |
Thomas Ruff nem nevezhető a hagyományos értelemben fotográfusnak, tekintve, hogy képmanipulációi és képkisajátításai a fotográfia újradefiniálására késztetik a szemlélőt. Persze amióta a fényképezést feltalálták, az esztétikai és politikai célú retusálásban testet öltő manipuláció mindig is a részét képezte ennek a technikai médiumnak. Ruff annyiban nem hagyományos, amennyiben felgyorsítja, szélsőségessé teszi a beavatkozást, és a fotóhoz egyébként máig erősen kötött kép-modell azonosítás lehetőségét már pusztán gesztusaival is hatékonyan cáfolja.
Hozzá kell tenni, hogy igen sokrétű manipulációs technikával van dolgunk Ruff képei esetében, hiszen többféle eljárást alkalmaz. Ezek közül a nagyítás, jóllehet nem avatkozik bele magába a képbe, annyiban nagyon erős gesztus, hogy a kép és az azon szereplő téma felépítésére irányítja a figyelmet.
 Thomas Ruff: Porträt 1998 (A. Vollmann), 1998, 210 x 160 cm, C-Print, a Porträt /Portrék/ sorozatból |
Mindez anyagszerű hatást kelt, mondhatni a texturális alap mutatja meg magát. Például az újságokból kivágott és felnagyított fekete-fehér fotók tintapöttyei vagy a hatalmasra nagyított digitális fotók négyzetes pixelei a képek nem-természetes konstrukcióját adják vissza. A nagyítás (és ezt tematizálja Antonioni azonos című filmje is) olyan dolgokat mutathat meg, amelyek az emberi tekintet elől egyébként elzárt tartományok. Ez a Walter Benjamin által optikai tudattalannak nevezett jelenség. A kamera mechanikusan rögzít, nem szelektál, ebben különbözik például a festőtől, aki tudatosan fest, legalábbis Benjamin szerint. Ruff egy olyan pszichoanalitikus fotográfus, aki, kitágítva Benjamin elgondolását, az optikai tudattalant a képatomban leli fel, pontosabban a textúrában, amely képatomok sorozataival jön létre.
Van Benjaminnak egy egészen más kontextusban használt metaforája, ami hasonlóan illik ide. A barokk szomorújátékról szóló nagy tanulmányában a szövegfaktúra megmutatásáról, kivillantásáról beszél. Bizonyos műalkotásokon önnön mesterséges felépítettségük úgy ütközik ki, mint a falazás az olyan épületen, melynek vakolata lehullott. Ruff tehát ilyen vakolat nélküli, azaz az ábrázolástól mint illúziótól megfosztott képeket tár elénk, mintegy kitakarja, lemezteleníti, téglánként megmutogatja őket. Ezt a konceptualista gesztust, amely tehát a képek alapjául szolgáló programszerűséget mutatja be, valóban nevezhetjük gyógyító analízisnek, ami a célból traumatizálja a képi illúzióktól terhes pszichét, hogy aztán önnön barlangjából kivezesse a fényre.
 Thomas Ruff: 25I, 2004, 217 x 186 cm, C-Print, a Substrate sorozatból |
Ez a újratraumatizáló kivezetés Ruff esetében a legérzékenyebb témákra épül, épp azokra, amelyek esetében a valóság-effektustól egyáltalán nem, vagy csak a legnagyobb nehézségek árán tud megszabadulni az emberi elme. Az egyik az emberi arc, a másik pedig a pornográf kép. Ez utóbbi esetében hangzatosan úgy is fogalmazhatnánk, hogy Ruff lemezteleníti a meztelenséget, kitakarja a kitakarást. E sorozatában az Internetről összegyűjtött pornóképeket nagyított ki a fent már említett módon, egészen a pixelekig. Távolról még összeállnak úgy-ahogy a képek, de közelről már szétesnek, és valójában semmit sem látni, holott a pornóképek eredeti szándéka éppen valami olyannak a megmutatása, közel hozása, és valami olyan szögből, ami a szeretkező ember számára nem adott. A közellét eme vouyeurisztikus állapota Ruffnál ironikus módon lehetetlenné van téve a „kockázás”, vagyis mozaikokra esés miatt. A kedvencem e tekintetben az a lány, aki portfólióját a róla készült Ruff-képpel kibővítve immár zombifilmes castingra is beküldheti.
Ez a pixelező-mozaikoló technika, amely távolról figuratív, közelről absztrakt, nem Ruff találmánya, hiszen felfedezhetjük benne mind az impresszionizmus pointilizáló technikáját, mind pedig az előbbinél kevésbé ismert, és annál jóval későbbi fotómozaikot, ami Erdély Miklós nevéhez köthető, és köztéri műalkotásként ma is megtalálható az ország számos pontján. Ruff akár mindkettővel párhuzamba állítható. Impresszionista, hiszen a látvány megragadhatóságát kérdőjelezi meg, de a fotómozaik dekoratív jellegzetességeivel is rendelkeznek a képei, hiszen az elmosódott és (az információelméletből vett fogalommal élve) „zajos” képek végsősoron szépek – bár kissé nehéz elképzelni azt az uszodát vagy művelődési házat, amelyet így díszítenének.
 Thomas Ruff: ry08, 2002, 155 x 110 cm, C-Print, a Nudes /Aktok/ sorozatból (Forrás: Műcsarnok) |
A pornográf pixelsorozat a Műcsarnok apszisában kapott helyet. Ha a látogató a bal oldali termek felől közelít az apszis felé – miután maga mögött hagyta a szintén vouyeur-témában utazó éjjellátó-termet és a kísérteties montázs-arcok termét -, akkor még egy függöny is takarja az ajtót, sőt egy felirat is mondja, hogy tizennyolc éven aluliaknak nem ajánlott a látvány. Ez bizonyos szempontból érthető, más szempontból meg éppen nem. Elismerem, az „Anyu, mit csinál a bácsi a nénivel?” típusú kérdést nehéz azzal elütni, hogy „figyelj a pixelekre”, de azért van itt olyan látnivaló is, ami gyermekek szemének sem tiltott. Tudniillik Ruff, aki maga is részt vett a rendezésben, csillagvizsgálókban használt objektívek által készített képeket nagyított fel, és ezeket a pornográf képekkel együtt mutatja be. Itt már nem a pixel az alap, viszont valamilyen struktúra a csillagok kaotikus, mégis rendezettnek tűnő sokaságából összeáll. Itt is egy rendszerre kattant médiumspecifikusságról van szó, csak ebben az esetben Ruff nem kockákra utazik, hanem – ahogy ő maga állítja – fényre, és a fény által megjelenített időrétegekre.
A kiállítás 2009. február 15-ig volt látogatható.
Vö. Dékei Kriszta: A technika diadala
Földényi F. László: Az értelmezés öröme
Trencsényi Zoltán: Megközelíthetetlen
Balázs Katalin: Guminők és manipulált képek
Rostás Eni: A szerző, aki ott sem volt
Földes András: A Szex és az arcok érdeklik az embereket
Kőhegyi Ilona: Pornó és háború a Műcsarnokban
Cséka Görgy: Széljegyzetek Ruffhoz és körül