Egy elbűvölő, haldokló hattyú-paródia és egy groteszk, a szerelmi duettek alapsémáit kifordító szerelmi kettős a SzólóDuó Fesztivál idei legjobbja. TÓTH ÁGNES VERONIKA ÖSSZEFOGLALÓJA.
Az Orkesztika Alapítvány vezetői, Pálosi István és Fenyves Márk elérkeztek nemcsak együttesük, a Magyar Mozdulatművészeti Társulat, hanem az általuk alapított fesztivál tizedik születésnapjához is. Bár a SzólóDuó 2009 Nemzetközi Tánc Fesztivál díjazottjainak mezőnye nem volt maradéktalanul meggyőző, a két első helyezett mégis helyrebillentette a mérleget. Rafinéra, humor, önreflexió, alkotói tudatosság, ez az, ami a győztes produkciókat meghatározta, viszont számos, szintén kiemelt műből hiányzott.
Valami én… és köztem
A nyitott pályázati rendszerű SzólóDuó Fesztivál meglehetősen nagy merítéssel dolgozik, évről-évre egyre több a jelentkező, már Varsóban és Prágában is rendeznek társfesztivált, a mezőny pedig rendkívül vegyes, profik és nagy visszatérők éppúgy akadnak, mint zöldfülű, de lelkes kezdők: a találkozó nem feltétlenül a versenyről szól, sokkal inkább arról, hogy a művészi kísérleteknek helyet adjon, bátorítsa az alkotókat, szakmai visszajelzést nyújtson. Mégis, teljesítménycentrikusabb szempontból nézve túl sok díj talált gazdára: a zsűri díját három szóló és három duó produkció érdemelte ki, két alkotás közönségdíjat, további kettő különdíjat kapott. Egy szigorúbb szűrő után impozánsabb lenne a győztesek bemutatkozása. Egy praktikus megjegyzés: bár a rendezvényt ismertető progamfüzet esztétikus és informatív, de a képek beazonosíthatatlanok, a fotósok neve mellől lemaradt a szereplők neve.
A programban változás történt, a jan. 13-i fesztiválzáró Gálaestet meghívott vendégként Blaskó Borbála nyitotta meg Horváth Csaba koreográfiájával. Dresch Mihály nem flamingót kapott ez alkalommal társául, hanem vércsét. Szuggesztív, nyers, keserű női vallomás a darab, és öröm, hogy egy valóban kiemelkedő, nagyszerű táncosnő kelti életre. (A meglehetősen ízléstelen jelmezt –élénkpiros melltartó, piros, bokáig érő szoknya – viszont nem értem, rendkívül elüt Blaskó Borbála karakterétől, újranézném mindezt feketében.)
Jöjjenek az idei díjazottak! Fülöp Ágnes Angyalszárny… volt című szólója, mely az Orkesztika Alapítvány különdíját nyerte, koncepciózus munka, bár számomra kissé túlesztétizált és finomkodó. Az alkotó-előadó meztelen hátát látjuk percekig, ahogy a vékony bőr alól kilátszó csontocskák játékosan hullámzanak. Bármennyire is látványos, nem biztos, hogy hosszú távon előrevisz ez a fajta, kizárólagos szimmetria- és harmónia-keresés: innen túlságosan könnyű belecsúszni a giccsbe.
Prenatalis
A Prenatalis, a cseh Monika Castková zsűridíjas munkája egy bebábozódott lény megszületését vizsgálja, izgalmas hanghatásokat használva: a nejlontekercsbe bugyolált testű táncosnőre mikrofont rögzítettek a burok alatt, ami felerősíti azokat a zörejeket, melyek a lárvatestből való kiszabadulással járnak. Később a levetett burok, a nejlongöngyöleg könnyedén, csillogva repked pörgésbe szédülő gazdája körül. Egyötletes, mégis karakteres kis etűd: akár egy pszeudo-természetfilm, némi lírai beütéssel. Monika Castková még egyszer szerepel a legjobbak között: Helena St’ávovával Marie Janecková koreográfiájában – a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa különdíjával kitüntetett – Pszichogrammában tűnik fel. Az egymással szinte szimbiózisban élő kettős különösebben nem ragad meg, bár az utolsó pillanatuk emlékezetes: az egymás mögött álló alakok szinte összeolvadnak, a hátsó táncosnő alakja sötétbe borul, közben pedig idegborzoló sikítás hallatszik. Egyedülálló nő megosztaná – táncban.
Gaurean Ottilia és Simkó Beatrix közönség- és zsűridíjas produkciójának, a Gyújtópontnak a népszerűségét nehezen értem; engem leginkább egy kifejezetten kínos, erotikusnak szánt tornaórára emlékeztet. Persze az is lehet, hogy csak a jelmez – fekete ragasztó(?)csíkkal takart mellek, buggyos, a szélén és középen végighasított nadrág – rendkívül szerencsétlen, ilyenkor visszasírom a kinyúlt próbaruhákat, jó az.
Arany Virág zsűridíjas, Mások vittek rossz utakra című groteszk etűdje végre egy kis humort csempész a színpadra: a nyitóképben férfiruhás alak ágaskodik fejenállva, a könyökén megtámasztva, súlypontját ide-oda ingatva, bizonytalanul rúgkapálva a levegőben. Mintha csak fordítva fűztek volna be egy filmet: egy dülöngélő alkoholista pendlizik itt fejjel lefelé a levegőben, mulatós zenére imbolyogva, kezében pohárral. Eredeti burleszk-jelenet, kifejezetten erős kezdéssel és ügyesen poentírozott zárással.
Brian Tjon Tjauw Liem, a Codarts Rotterdami Táncakadémia végzőse Valami… én és köztem címmel készített közönségdíjas koreográfiát. Erős a kezdés, ahogy a táncos a lábát a levegőbe lendítve, könyökére támaszkodva köröket ír le: később ez a fajta „bepörgés” többször is előjön, meglehetősen szokatlan formákban, többek között például guggolva is. Mégsem átütő a bemutatkozás, bár egyes mozzanataiban tartogat meglepetéseket.
Ondrej Krejcí koreográfiája a férfi-női szerepek átalakulását vizsgálja könnnyedén és megmosolyogtatóan: Pavla Varákovával táncolt kettőse egy domináns nő és egy passzív férfi furcsa egymásratalálását mutatja. A két tizennyolc éves cseh táncos, a Duncan Centre Conservatory végzőseinek duója helyes, kellemes, de nem túl eredeti, biztosan mindenki látta már többször azt a jelenetet, amikor a nő rángatja a férfit, aki olykor a társa nyakába csimpaszkodik.
The Last Day. Fotó: Szkárossy Zsuzsa
A két győztes produkciót az köti össze, hogy nem az árad belőlük hamvas-naivan, mint a többi munkából, hogy alkotóik vajon mit is gondolnak a világról, hanem sokkal inkább az, hogy mit gondolnak a táncról. A reflektálatlan világmegváltással az a baj, hogy nonszensz úgy tenni, mintha nem zajlott volna le a posztmodern tánc forradalma (még valamikor a hetvenes években), képtelenség kortárs koreográfiát létrehozni ennek figyelembevétele nélkül. Mellesleg ez a fajta tánctörténeti tudatosság a külföldi alkotóknál sokkal gyakoribb, mint a hazai pályázók esetében.
A lengyel Aleksandra Dziurosz The last day című, nyertes szólója jócskán maga mögött hagyja a mezőnyt, nyilván azért is, mert alkotója a többieknél jóval érettebb, rutinosabb koreográfus. A győztes munka nem több, mint egy apró fricska, melyben egy haldokló hattyú-paródia elevenedik meg. Egy aprócska fénykörben egy remegő kéz bukkan fel, majd lassan kiválik az árnyékból a kéz gazdája, egy görcsbe rándult, merev, félénk, összegabalyodott végtagokkal vegetáló, tüllszoknyás lény is. Végre valaki azt pedzegeti, mi van, ha nem engedelmeskedik a test, mi van, ha a lírai vég esetleg mégsem annyira tetszetős, mi van, ha a tragikus hősnő csupán tragikomikus. A klasszikus balett egyik legismertebb toposza kerül most idézőjelbe (persze, sokadszor), nem kevés empátiával és humorral.
A győztes duett, a Bebe la sus az izraeli Mor Shani munkája, melyet Ron Amittal ad elő, olyan friss és élénk jelmezben, mintha csak egy-egy vödör türkiz-citromsárga-rózsaszín festék ömlött volna rájuk. A kettős felhőtlenül bohóckodik a megszokott duett-felállásokon, de nem csupán a hagyományos, táncszínpadon megszokott férfi-női szerepeken, hanem a meleg duetteken éppúgy. A patetizmussal, érzelgősséggel, végletes egymásra utaltsággal fűtött, esetlen, nevettető mozdulatok – a tánctörténetet végigpörgetve – bizarr karikatúráját adják a leggyakoribb, sematikus szerelmi forgatókönyveknek.
