Nem egy program darabjai előtt mondott ismertetőt a művész, hanem fordítva: Debussyről beszélt – mesélt, beszélgetett –, és ráadásként, illusztrációként játszott el tőle egyet s mást: hol két ütemet, hol egész darabokat. Amit mondott, releváns volt, üdítően sokfelől közelítette meg tárgyát, és üdítően nélkülözte a fontoskodást, a tudálékosságot, önmaga előtérbe tolását. Úgy beszélt, mintha egy baráti társasághoz szólna, a zongora mellől, kötöttségek nélkül; a különbség csak az volt, hogy magántársaságban nem lett volna szükség erősítésre.
 Claude Debussy |
Vásáry Tamás beszélt Debussy sanyarú gyermekkoráról (bár végül is kié nem volt sanyarú, az egy Mendelssohnon kívül?), korai művészi élményeiről és kitörési lehetőségéről, arisztokratizmusáról és korlátozhatatlanságáról, emberi gyarlóságairól – Debussy, a monstre sacré – és luxuskedveléséről, pártfogóiról, szerelmeiről, a szőkék szerepéről életében és műveiben, házasságáról és apaságáról, irodalmi igényességéről és kapcsolatairól, zeneírói, kritikusi munkásságáról, művészi filozófiájáról, Stravinsky barátságáról és Cocteau érzéketlen elutasításáról, depressziójáról, az őt érő meghatározó zenei hatásokról: Chopinről, Lisztről, Wagnerről, Rameau-ról és Couperinről, továbbá a cigányzene, a dzsessz, a cirkusz világa, a gamelán zene, a tűzijáték, a tánc, a festészet, az antikvitás és első- illetve utolsósorban a természet Debussy művészetében való megjelenéséről. Izgalmas kérdéseket vetett fel például az emberi és a művészi minőség függetlenségéről, és ami még izgalmasabb, arról, hogy erkölcsi kérdés-e ez a mi számunkra.
És beszélt persze magukról a művekről, Debussy formálásáról, harmóniavilágáról, a pentatónia és a liszti egészhangú skála „felfedezéséről”, a humoráról, a tragikus elem feltűnő kerüléséről és a De Falla által oly magasra értékelt érzékéről a spanyol kolorit iránt; zenéjének érzékiségéről, festőiségéről, önéletrajzi vonatkozásairól. És játszott mindehhez egy kis Chopint és egy kis Lisztet, a rájuk rímelő Debussy-darabokkal együtt, a Tűzijátékot, A lenhajú lányt, az Amit a nyugati szél mesélt, egy Gyermekkuckó-darabot, a Puerto del Vinót, és előadói szempontból a három leggyönyörűbbet: az első rész zárásaként, megrendítően szépen előadott Elsüllyedt katedrálist, a koncert végén egy pici megingás miatt becsületből ráadásként újra előadott Boldog szigetet, és a másik ráadást, a Clair de lune-t, amely oly varázslatos volt, amilyen Debussy zenéje csak lehet.
 Vásáry Tamás |
Vásáry játéka, mint Debussy zenekara, színekben gazdag volt, de sohasem robusztus, sokkal inkább filigrán. Gyakran úgy éreztük, szinte csak simogatja a billentyűket – már ha ez jó szó ilyen virtuóz anyag esetében. Vásáry azonban tökéletesen kontrollálta játékát, és villódzó érzékenységgel, ha tetszik, festői módon vetítette képzeletünk vásznára a legfestőibb és legérzékenyebb komponista darabjait. Köszönet érte.
Vásáry, mint máskor is, megosztotta hallgatóival személyes hitét, boldogság- és harmóniaeszményét is; ezt azonban visszafogottan tette, és egyáltalán: akiről látjuk, hogy könnyeivel küszködik, amikor a halállal szembenéző zeneszerző szavait idézi, attól elfogadjuk, hogy szubjektív – mert hitele van.