Az Alteregos című lemez szólistái azonban e tulajdonságokat mind birtokolják: Fekete-Kovács Kornélról ezt már tudtuk, Bacsó Kristóf pedig most szolgáltatott bizonyosságot arról, amit eddig csak sejthettünk.
A dzsessz történetében nem példa nélkül álló kihagyni a harmóniahangszert. Például az Art Ensemble of Chicago a ritmusszekció és a szólisták összetett viszonyrendszerére helyezte a hangsúlyt, a most tárgyalt lemezhez hasonlóan pedig Ornette Coleman dolgozott sokáig kvartett formációban e szándék szellemében. Bacsó Kristóf esetében – amennyiben a nem túl gyakori felállás eredőit keressük – a nyilvánvaló párhuzam John Zorn zenekara, a Masada alapfelállása. Már csak azért is erre kell gondolnunk, mert Bacsó hosszú évekig volt a Zorn munkásságából merítő Nigun zenekar szólistája, sőt olyan lemezt is készítettek, amelyen Daniel Zamir, Zorn egyik liblingje volt a vendég. Nem mondhatjuk, hogy a Masadával vont párhuzamok itt ki is merülnek, hiszen a világ vezető avantgárd formációjának hatása vélhetően ott munkál az apró nüanszokban és a tudatalattiban, de most a megágyazásnál sokkal több szerep nem jutott ennek. Már csak azért sem, mert a fiatal harmincas generációból aligha említhetnénk többet foglalkoztatott szaxofonost, amely tény önmagában akkor lesz igazán beszédes, ha hozzátesszük, hogy kivétel nélkül az élvonalba tartozó, minőségi produkciókról van szó a triótól egészen a big bandig – tehát a zenekarvezetőnek bőven volna honnan merítenie, ha akarna. Csakhogy olyan munkát tett le az asztalra, amelynek egyedi hangvétele friss, nem törekszik a múltidézésre; sokkal inkább azt érezhetjük, hogy egy érlelődési folyamat jelentős állomásához érkeztünk, ahol végre meghallgathatjuk a nagy művet.
 Bacsó Kristóf |
Talán az olvasó is sejti, hogy ezt a lemezt többször lehet és kell is meghallgatni, mert a minduntalan előbukkanó részletek és az azok közötti lebilincselő összefüggések csak így válhatnak igazán megérthetővé. Bacsó 8+1 kompozíciójának összetett gondolatisága és formalizmusa egyedülálló, egy idő után kénytelenek vagyunk rájönni, hogy minden mindennel összefügg. Ám nem kell megijedni: a tálalás és a finom építkezés gördülékennyé teszi a teljes anyagot, kerek egészet kapunk, és mindenek előtt már az első alkalommal belerázódunk Bacsó okosan tervezett világába. Az Egos című nyitószerzemény relatív bonyolult ritmikájú, 7+5 tagolású témáját a szaxofon két szóló körrel indítja, majd fokozatosan kapcsolódnak be a többiek. Az albumot lezáró Alteregos című kóda (az a bizonyos +1 kompozíció) is ide tekint vissza, aminek elbeszélőbb jellege és lekerekített élei hatásosan foglalják össze a koncepció és úgy általában a dzsessz mint zenei műfaj, valamint gondolkodásmód lényegét. Ugyanannak megmutatása más aspektusból nem könnyű feladat, ám a Bacsó Kristóf Quartet magától értetődő gördülékenységgel állít egymás mellé „hasonmásokat”, vagyis rokon motívumokat és az azokat bemutató, olykor ellenpontozó vagy éppen egymást kiegészítő szólistákat. A trombitán és szárnykürtön közreműködő Fekete-Kovács Kornél soundja közismerten igen jellegzetes, de a nagy újdonság, hogy ezen a lemezen már egy kialakult és leülepedett Bacsó-hangzás is tetten érhető, akár a szoprán- akár az altszaxofonon. Annak ellenére van ez így, hogy az összhatást tekintve nem az egyedi momentumok, hanem a briliáns hangszerelés dominál: a kvartett gyakran a nagyobb méretű felállások erejével szólal meg. Lefegyverző, ahogyan a négy muzsikus együtt él, és a pontosan tisztázott szerepek kölcsönhatása folytán a ritmusszekció a két szólistát nem csupán kiegészíti, hanem felemeli. A West Balkan Tale című darab második fele ilyen szempontból a lemez kvintesszenciája: az itt vendégként belépő csellót is beleértve mindenki párba áll röviden a másikkal egy rövid ostinató erejéig, míg felettük bonyolódik tovább az ügyes dallam (értelemszerűen a dallamot a duóba lemenő hangszer helyett egy másik folytatja). Tükörképek és magasrendű kooperáció áll a háttérben, miközben egy nagyregény több szálon futó komplexitásával jellemezhetjük a minden szempontból letisztult kompozíciókat.
Végül pedig ki kell emelni az utóbbi idők magyar kis formációinak egyik legjobb ritmusszekcióját (akik mellett vendégként 2-2 szám erejéig Oláh Tzumó Árpád billentyűs hangszereken is játszik, illetve Kántor Balázs csellózik). Szandai Mátyás Bacsóhoz hasonlóan rengeteg zenekarban és stílusban bőgőzik, és most az egyedi stíluselemek miatt egy általánosító palettán nehezen elhelyezhető zenében is nemhogy megállja a helyét, hanem együtt mozog a sűrű történésekkel, és magabiztosan, ám érzelmekkel telítve követi a főbb szólamokat. A hosszabb ideje New Yorkban székelő Németh Ferenc akár a lemez főszereplője is lehetne, sőt úgy érzem, csak a dobszólam önmagában egy szólólemezt is képezhetne. Vannak percek, amikor csak a cineken lebegés-szerűen játszik, majd az onnan induló réteges dinamikai építkezés finoman vezet az ötletesen variábilis előadói intenzitásig. A magasabbra hangolt pergő dob korszerű trendeket követ, és ezzel együtt összességében elmondható, hogy a Bacsó Quartet bemutatkozó lemeze nem csak az itthoni dzsessz-élet szereplői számára helyezte magasra a lécet.