A TISZTA (ÉPÍT)ÉSZ(ET) KRITIKÁJA

A vizuális műfajok között az építészet joggal érezheti magát méltatlanul elhanyagoltnak. A szórványosan előforduló építészeti kiállítások nem vonzanak tömegeket, a kül- és belvárosokban pedig egyre szaporodnak a vizuális környezetszennyezés riasztó példái. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.

Kritikai minták a Cella Septichora Látogató Központban

A megoldás: a laikus „felhasználók” építészeti kultúrájának csiszolása. E cseppet sem könnyű feladatra vállalkozott az a fiatal építészekből álló csoport, amely az elmúlt tíz évben Pécsett és környékén megvalósult építészeti projektek bemutatásával kíván gondolatébresztő összegzést nyújtani a szakmabelieknek és a közönségnek egyaránt.

Az építészet nem tartozik a könnyen emészthető műfajok közé. Némiképp érthetetlen módon, hiszen az épített környezet a leghétköznapibbtól a legszentebbig minden szükségletünknek díszlete, befogadója, életminőségünknek szinte elsődleges meghatározója. A közönség mégsem köszönti hangos ovációval egy-egy jól sikerült produktumának születését, és nem dobálja sárral a méltatlan reprezentánsokat - meghagyja ezt a hálátlan feladatot a szakma művelőinek, hajigálják csak egymást bátran, amivel akarják. Az önazonosság kérdését könnyedebben kezelő országokban az építészeti ideák nem annyira az ideológiák mentén, mint inkább a közönség és a szakma kommunikációja révén kristályosodnak ki. Az állandó visszajelzés, az őszinte, nem sértő szándékú kritika és annak sértődöttségtől mentes tudomásul vétele olyan kategóriák, amelyek ma Magyarországon csak elméletben léteznek.

Részletek a kiállításból

Ilyen körülmények között bátorság kell egy összegző jellegű válogatás létrehozásához, amely óhatatlanul valamiféle értékelést is jelent. Bencze Zoltán és kollégái: Kis János, Rabb Dániel és Veres Gábor ügyesen megkerülték a problémát: a válogatást egy Pécset jól ismerő budapesti építészre bízták. Szabó Levente ötven épületet – középületet, lakó- és családi házat - választott ki az elmúlt tíz év építészeti terméséből, ebből került ki az a tíz, amely a kiállítás gerincét alkotja. A kiállítás anyagának összeállítása kizárja az érték-szempontú válogatást. Tíz gondolathoz rendeltek épületet az elmúlt tíz év terméséből. Olyan tíz gondolathoz, amely az építészeti tervezés kiindulópontjául szolgálhat egy stiláris kötelékekkel és kapaszkodókkal már nem rendelkező korban. Ezeket a gondolatokat nevezték kritikai mintáknak; a laikusok számára némiképp ködös fogalom azt a viszonyulást, magatartást jelenti, amelynek eredményeképpen az adott közegben megépült mű éppen az adott formát nyerte el, egyben utal a lehetséges közelítési módokra, s mindezt anélkül, hogy állást foglalna abban a kényes kérdésben: jó-e a bemutatott épület, vagy sem.

A tíz fogalom alapvetően nem építészeti, sokkal inkább szociológiai, társadalmi, gazdasági folyamatokat szemléltet. A válogatást létrehozók véleménye szerint ugyanis az elmúlt tíz év építészetének nincs olyan határozottan körvonalazható profilja, mint éppenséggel az azt megelőző időszaknak, amelyről épp tíz évvel ezelőtt, 1998-ban nyílt értékelő tárlat Pécsen. A mostani kiállítás tehát annak a hajdani, értékelő összegzésnek a tízéves jubileumán tiszteleg az akkori kezdeményezés előtt, de a megváltozott feltételeknek megfelelően nem az értékelés, hanem az értelmezés szándékával. A tíz tablón bemutatott tíz épület így voltaképpen tíz ikon, melyek mindegyike – a kiállítás létrehozóinak reményei szerint – továbbgondolkodásra késztet, párbeszédet kezdeményez a szakmán belül, illetve szakma és közönség, a tulajdonképpeni felhasználók között.

A párbeszéd ürügye a VÁROS - nem puszta fizikai mibenlétében, sokkal inkább mint találkozási pont: emberek, gondolatok, identitások ütközőfelülete, élvezeti cikk és hatalmi gépezet, alapvető társadalmi szükségleteink kielégítésének közege. Ha tetszik, ha nem, a magaskultúra mindinkább a városi kultúrát jelenti, a választás tehát nem önkényes.

Pécs öröksége, a Zsolnay gyár működéséhez köthető szecesszió, a török uralom építészeti emlékei, a már-már közhelyszámba menő mediterrán jelleg, a dombokra simuló beépítés, a délszláv közelség mind-mind egyfajta meleg, érzelemgazdag építészeti karaktert feltételez, erre kívánt válaszolni a 80-as években a Pécsett Dévényi Sándor nevével fémjelzett organikus irányzat. Bár a globalizáció azóta is megállíthatatlanul dübörög, ez a fajta organikus építészet ma már inkább retrográd, a környezetétől idegen épületeket eredményez, ugyanakkor az organikus fogalom eredeti jelentése – vagyis a környezettel együtt lélegző produktum létrehozása - nagyobb hangsúlyt kap, mint valaha.

A bemutatott építészeti anyag ezt jól tükrözi. A munkák a regionalitás, kontinuitás, identitás gyökereibe kapaszkodva állják az idők viharát, diszkréten utalva a világban zajló építészeti folyamatokra. A városlakók drámájának megvetett, de nélkülözhetetlen szereplőit, a plázákat éppúgy bemutatják, mint az amúgy szégyellnivaló szegénységünket dokumentáló szociális bérlakás-építést, vagy a hatalom, az igazgatás demonstratív központjait, a városházát és a bíróságot. Adóznak a kultúrának is, oktatási épület és a kiállítást befogadó múzeum is megjelenik, és persze nem utolsó sorban a városi lakóház. S, hogy ne feledjük, mindennek hátterében mégiscsak munka áll, ipari épület is helyet kapott a kiállított anyagban, persze építészeti minősége okán.

A nem szakmabeli – meggyőződésem szerint – stiláris különbséget nemigen fedez fel a bemutatott épületek között, talán csak a Jókai tér Dévényi Sándor tervezte rekonstrukciója (amely a „mitologizált minta” címkét kapta) mutat egyértelműen elkülöníthető formajegyeket. Az építészek ezzel szemben késhegyig menő vitákat tudnának folytatni minden egyes szögletről.

És ebben látom a kiállítás egyetlen gyengéjét, hogy tudniillik nem eléggé „felhasználóbarát”. A szándék kitűnő és hiánypótló: a felhasználók felől közelíteni az építészethez. Ez a szemlélet azonban követelné a „könnyen fogyasztható” bemutatást. Az igényes kiállítású, szellemes installáción elhelyezett tíz tabló mint önálló műalkotás jól kommunikál az őt befogadó Hétkaréjos Kápolna romterével, kevésbé jól a közönséggel. A fotók mellett nincs szöveg, azt külön tablón, rövid séta után lehet megtekinteni. Nagyon lelkes látogató az, aki ezt a sétát tízszer megteszi, és nem felejti el közben, amit olvasott. Ráadásul Szabó Levente magvas gondolatokat felsorakoztató szövege kifejezetten nehezen emészthető, még szakember számára is. Inkább katalógusba való, a gusztusos darabot egyébként kézhez is kaphatjuk, a fotók anyagával egyetemben, ez feltétlenül jó pontot érdemel. A külön tablón nem bemutatott, további 40 kiválasztott épület fotója azonban szinte élvezhetetlenül kicsi méretben zsúfolódik össze, nehezen beazonosítható feliratozással.

A megnyitó (Forrás: Cella Septichora)

Mindez nagy kár, mert némi magyarázat segítségével a valóban eltérő módon, de mindenképpen építészeti értéket közvetítő alkotások üzenetét, építészeti eszköztárát érthetővé lehetett volna tenni a nem képzett szem számára is. E többletmunkát igénylő, ám hosszú távon felbecsülhetetlen értékű gesztussal leverhettünk volna néhány cölöpöt az egyelőre sajnos az elefántcsonttoronyban sebeiket nyalogató építészek és az általuk sokszor joggal bírált nagyközönség ízlése közt tátongó szakadék fenekére. És talán valamikor pompás híd ívelhetne át e cölöpökön, s mi emelt fővel sétálhatnánk rajta ide-oda.

A kiállítás 2009. február 22-ig tekinthető meg.

Jelenleg a Cella Septichora Látogató Központ karbantartási munkák miatt zárva tart, nyitás január 20-án.