A vizuális műfajok között az építészet joggal érezheti magát méltatlanul elhanyagoltnak. A szórványosan előforduló építészeti kiállítások nem vonzanak tömegeket, a kül- és belvárosokban pedig egyre szaporodnak a vizuális környezetszennyezés riasztó példái. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.
Kritikai minták a Cella Septichora Látogató Központban |
Az építészet nem tartozik a könnyen emészthető műfajok közé. Némiképp érthetetlen módon, hiszen az épített környezet a leghétköznapibbtól a legszentebbig minden szükségletünknek díszlete, befogadója, életminőségünknek szinte elsődleges meghatározója. A közönség mégsem köszönti hangos ovációval egy-egy jól sikerült produktumának születését, és nem dobálja sárral a méltatlan reprezentánsokat - meghagyja ezt a hálátlan feladatot a szakma művelőinek, hajigálják csak egymást bátran, amivel akarják. Az önazonosság kérdését könnyedebben kezelő országokban az építészeti ideák nem annyira az ideológiák mentén, mint inkább a közönség és a szakma kommunikációja révén kristályosodnak ki. Az állandó visszajelzés, az őszinte, nem sértő szándékú kritika és annak sértődöttségtől mentes tudomásul vétele olyan kategóriák, amelyek ma Magyarországon csak elméletben léteznek.
Részletek a kiállításból |
A tíz fogalom alapvetően nem építészeti, sokkal inkább szociológiai, társadalmi, gazdasági folyamatokat szemléltet. A válogatást létrehozók véleménye szerint ugyanis az elmúlt tíz év építészetének nincs olyan határozottan körvonalazható profilja, mint éppenséggel az azt megelőző időszaknak, amelyről épp tíz évvel ezelőtt, 1998-ban nyílt értékelő tárlat Pécsen. A mostani kiállítás tehát annak a hajdani, értékelő összegzésnek a tízéves jubileumán tiszteleg az akkori kezdeményezés előtt, de a megváltozott feltételeknek megfelelően nem az értékelés, hanem az értelmezés szándékával. A tíz tablón bemutatott tíz épület így voltaképpen tíz ikon, melyek mindegyike – a kiállítás létrehozóinak reményei szerint – továbbgondolkodásra késztet, párbeszédet kezdeményez a szakmán belül, illetve szakma és közönség, a tulajdonképpeni felhasználók között.
A párbeszéd ürügye a VÁROS - nem puszta fizikai mibenlétében, sokkal inkább mint találkozási pont: emberek, gondolatok, identitások ütközőfelülete, élvezeti cikk és hatalmi gépezet, alapvető társadalmi szükségleteink kielégítésének közege. Ha tetszik, ha nem, a magaskultúra mindinkább a városi kultúrát jelenti, a választás tehát nem önkényes.
Pécs öröksége, a Zsolnay gyár működéséhez köthető szecesszió, a török uralom építészeti emlékei, a már-már közhelyszámba menő mediterrán jelleg, a dombokra simuló beépítés, a délszláv közelség mind-mind egyfajta meleg, érzelemgazdag építészeti karaktert feltételez, erre kívánt válaszolni a 80-as években a Pécsett Dévényi Sándor nevével fémjelzett organikus irányzat. Bár a globalizáció azóta is megállíthatatlanul dübörög, ez a fajta organikus építészet ma már inkább retrográd, a környezetétől idegen épületeket eredményez, ugyanakkor az organikus fogalom eredeti jelentése – vagyis a környezettel együtt lélegző produktum létrehozása - nagyobb hangsúlyt kap, mint valaha.
A bemutatott építészeti anyag ezt jól tükrözi. A munkák a regionalitás, kontinuitás, identitás gyökereibe kapaszkodva állják az idők viharát, diszkréten utalva a világban zajló építészeti folyamatokra. A városlakók drámájának megvetett, de nélkülözhetetlen szereplőit, a plázákat éppúgy bemutatják, mint az amúgy szégyellnivaló szegénységünket dokumentáló szociális bérlakás-építést, vagy a hatalom, az igazgatás demonstratív központjait, a városházát és a bíróságot. Adóznak a kultúrának is, oktatási épület és a kiállítást befogadó múzeum is megjelenik, és persze nem utolsó sorban a városi lakóház. S, hogy ne feledjük, mindennek hátterében mégiscsak munka áll, ipari épület is helyet kapott a kiállított anyagban, persze építészeti minősége okán.
A nem szakmabeli – meggyőződésem szerint – stiláris különbséget nemigen fedez fel a bemutatott épületek között, talán csak a Jókai tér Dévényi Sándor tervezte rekonstrukciója (amely a „mitologizált minta” címkét kapta) mutat egyértelműen elkülöníthető formajegyeket. Az építészek ezzel szemben késhegyig menő vitákat tudnának folytatni minden egyes szögletről.
És ebben látom a kiállítás egyetlen gyengéjét, hogy tudniillik nem eléggé „felhasználóbarát”. A szándék kitűnő és hiánypótló: a felhasználók felől közelíteni az építészethez. Ez a szemlélet azonban követelné a „könnyen fogyasztható” bemutatást. Az igényes kiállítású, szellemes installáción elhelyezett tíz tabló mint önálló műalkotás jól kommunikál az őt befogadó Hétkaréjos Kápolna romterével, kevésbé jól a közönséggel. A fotók mellett nincs szöveg, azt külön tablón, rövid séta után lehet megtekinteni. Nagyon lelkes látogató az, aki ezt a sétát tízszer megteszi, és nem felejti el közben, amit olvasott. Ráadásul Szabó Levente magvas gondolatokat felsorakoztató szövege kifejezetten nehezen emészthető, még szakember számára is. Inkább katalógusba való, a gusztusos darabot egyébként kézhez is kaphatjuk, a fotók anyagával egyetemben, ez feltétlenül jó pontot érdemel. A külön tablón nem bemutatott, további 40 kiválasztott épület fotója azonban szinte élvezhetetlenül kicsi méretben zsúfolódik össze, nehezen beazonosítható feliratozással.
A megnyitó (Forrás: Cella Septichora) |
A kiállítás 2009. február 22-ig tekinthető meg.
Jelenleg a Cella Septichora Látogató Központ karbantartási munkák miatt zárva tart, nyitás január 20-án.