 André Kertész 2 Jan 1981 (Forrás: vintage.hu) |
Akárha apró emléktárgyakat vennénk kezünkbe, hogy a számunkra fontos embert felidézzük. Emlékezés a felejtés ellenében – a valóság folyamatos újrakonstruálása, a másikhoz, a saját történetünkhöz, az időhöz és a halálhoz való viszonyunk tükrében. A fényképezés különleges helyet foglal el ebben a folyamatban: „ontológiájánál” fogva az örökkévalónak rögzíti a pillanatot, ugyanakkor az elmúlásról szól. Roland Barthes a Világoskamrában a Halált a fénykép eidoszának nevezi. „A fotográfia azzal, hogy abszolút múltba teszi a felvételt, a halálról szól jövőidőben” – mondja.
André Kertész időskori polaroidjai többszörösen is a halálra emlékez(tet)nek. A legenda szerint a mester egy barátjától kapta ajándékba azt a Polaroid SX 70-es gépet, amellyel a felesége, Saly Erzsébet 1977-ben bekövetkezett halála után kezdett fényképezni. Edwin Herbert Land találmányának színeskép változatát a kor technikai újításaként a 60-as évek elején szabadalmaztatták a fotózás tömeges elterjedésének kiszolgálására. A máig gyártási titokként őrzött, eredetileg direktpozitív képrögzítési eljárásnak és a kamerába helyezett labornak köszönhetően az exponálás után azonnal megkapjuk a speciális papírra nyomtatott kész képet. A fotósnak csak a kompozícióval kell törődnie, az előhívás folyamatát elvégzi a gép. A negatív hiánya miatt azonban az „instant fotó” nem sokszorosítható – az abszolút egyszeriség dokumentuma.
 André Kertész 2 Dec 1979 (Fotó: Szkárossy Zsuzsa) |
A legenda része az is, hogy az imádott Párizsból 1934-ben a gyűlölt New Yorkba emigrált, az utca emberét, az életet fényképező, a „to see life – see the world” nézetét valló Kertészt ezidőtájt megtámadták az utcán, kitépték kezéből a gépét, így nem szívesen mozdult ki Washington Square-i lakásából. Ismert anekdota az is, hogy egy kirakatban látta meg azt, a felesége fejtartására emlékeztő, üvegből készült mellszobrocskát, ami újra felkeltette benne a fényképezés vágyát, és előszedte a sarokból a polaroid-gépet, amelynek technikája korábban nem nyűgözte le. Több száz képet készített, amelyek nagy része a From my Window című albumban látott napvilágot 1981-ben. Fotótörténeti tény, hogy a halála előtt Kertész szorgalmazta és tervezte a kötet magyarországi megjelentetését, erre azonban már nem került sor.
 José Hernandez-Claire: Kertész a Washington Square-i lakásban, 1983 |
A Vintage Galériában kiállított polaroidok szinte mindegyike „ablakkép”. A helyszín Kertész saját és a mások által róla készített fotóiról ismerős emeleti lakásának hatalmas üvegablaka. A nagy íróasztal mellől jó kilátás nyílik a térre, de rálátni a tárgyakkal kirakott párkányra is. Apró szobrok, színes és áttetsző üvegfigurák, egy bonsai, váza virággal, szív alakú tálka, üvegpohár, kerámiából formázott E-betű, az Eiffel-torony szuvenír-mása; a dolgozószoba polcain könyvek és fényképek; az ablakon túl toronyházak, templom, fák, szökőkút. Kertész korábban készített fekete-fehér ablakfotóihoz képest itt a belső, személyes tér, valamint a kint és bent határa áll a figyelem középpontjában. A kitekintő képek sem a New York-i teret pásztázzák már, hanem az eget, amelynek örökké vonuló felhői alatt makett-díszletté változott a város.
 André Kertész 11 Oct 1981 (Fotó: Szkárossy Zsuzsa) |
A fotókat az elmúlás melankóliája járja át – élet és halál, termékenység és pusztulás kettőségének jegyében. A kiállítás nyitóképén, amely elkülönül a sorozat többi darabjától, a feleségéről készített kedvenc fotóját látjuk, pompájuk teljében lévő virágok között; a sárga üveggolyó a fehér gömbben olyan, mint egy törött tojás; a párkányra repült madár árnyéka az üvegszív mellett földre szállt angyal stb. Tükröződések, áttűnések, formák, fények és árnyak játéka – tökéletes kompozíciók a Polaroid hideg, lúgozott színeibe exponálva.
Kertész nemcsak Erzsébetre emlékezett a New York-i ablakból, hanem önmagára is. Azon túl, hogy ő a tárgyak elrendezője, és akinek a szemével látunk, folyamatos az önreflexió. A régi képek a múlt dokumentumaiként jelennek meg (Erzsébet és én, Párizs, 1931), illetve újrafogalmazással idéződnek emlékezetünkbe: az aktfotó modelljének (fordított) kéztartása a Szatirikus táncosnőére emlékeztet (Párizs, 1926); a felhők játékba hozzák az Elveszett felhőt (New York, 1937); saját árnyékát a fényképezőgépnél rögzítő Önarcképnek (Párizs, 1927) az inverze látható…
A tárgyak túlélnek bennünket, ám emlékünk addig él, amíg van, aki emlékezik ránk. A fotográfus az örökkévalóság illúziójával hagy emléknyomokat magáról, miközben médiuma maga is halandó (Barthes). Ha elég közel megyünk a képekhez, arcunk tükröződik a fotókat az enyészettől védő üveglapokon. Kertész a BBC Master of Photographers sorozatában készített interjúban beavat minket, hogy a lélek melegét üvegformába kristályosító, egyszerre törékeny és masszív, éteri és rideg üvegszobrocskákban nem egyszerűen az ég tükröződik, hanem felhő-arcuk van. Mint ahogyan nekünk is, az ittmaradtaknak – ha nem feledkezünk meg saját halálunkról.
A kiállítás 2009. január 30-ig látogatható.