 Crnkovity Gabriella és Mészáros Gábor |
A sokoldalú katalán színházi emberrel, Sergi Belbellel a magyar közönség a 2003-as Kortárs Drámafesztiválon ismerkedhetett meg. 1993-ban írt darabjának, az Eső után/Eső előttnek felolvasó-színházi változatát Almási Tóth András rendezte meg, aki egy évvel később a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójában állította színpadra a vulgár mágikus realizmus jegyeit magán viselő, irodaházi környezetben játszódó drámát. Vidékünk akkoriban kezdett ismerkedni az office building egzotikusnak látszó falansztereinek zártságával, levegőtlenségével, csupa korlátozásból álló őrjítő szabályrendszerével, a karrierút farkastörvényeinek ökonómiája jegyében működtetett viszonyaival. Esőhozta remény ide vagy oda, Belbel valóságosságukban is sematikus, vértelen titkárnőinek, igazi és wannabe yuppie-jainak ismertté, sőt közhellyé vált sorsa ma már körülbelül annyira borzol kedélyt vagy ébreszt empátiát, egyáltalán: annyira érdekes, mint a Váci út lapostetői.
 Mikes Imre Elek és Béres Márta a Vér című előadásban |
Vannak országok, ahol az emberrablás, a terrorista kínzás és erőszak nem távoli fenyegetettség, hanem bárhol bármikor megtörténő hétköznapi jelenség. Ha az ember 1997-ben Spanyolországban ír darabot, ott, ahol az ETA baszk szeparatista szervezet aktívan terrorpolitizál, magától értetődően indítja drámáját ilyen mikroszituációból, hogy aztán a helyszín kitágításával és újabb, látszólag feleslegesnek tűnő szereplők bevonásával az elsődleges olvasat helyébe egy sokkal általánosabb lépjen, amiben helyet kapnak a férj-megcsalt feleség-szerető háromszög, az egzakt filozófiával leírható lét, az általános emberi erkölcs, a hazugság biztonságban ringató ereje, a bűn és bűnhődés, a jogos és jogtalan bosszú, a kiszolgáltatottság tűrésének kérdései. Ám szerzőnk a nagy tanulságadagolás és túszdarabolás közben nem a (vélhetően vágyott) abszurd tragédia felé halad, hanem paradox módon, elkezdi magát túl komolyan venni, ettől aztán, amit csinál, szánalmas pátosszá silányul. A Keszég László rendezte szabadkai előadásra mintha ennek a komolyságnak a súlya nehezedne. Ha több lenne Underground Díváink Wings of Love-jához hasonló könnyed kikacsintásából, nyelvnyújtogatásból, a hat ifjú színész is kevesebb erőből oldaná meg feladatát, nem lenne zavaró darabon és karakteren belül is a hangnemek csúszkálása. A végeredmény így egy pszeudo-guantanamói térben nagy kínlódásnak tűnő üres morali(zálga)tás, nem pedig az alcím ígérte mindent elöntő diverzív illumináció.
 Naszlady Éva a Mobil próbáján |
A terrorizmus a Mobilban is megjelenik, ám itt inkább mesterien választott esemény, háttér a családi, generációs és érzelmi bonyodalomhoz. Jó másfél éve, a barcelonai Teatre Lliure-beli előadás láttán azon töprengtem, miféle nézői izgalmat kínál a darab, melyben a 26 jelenet háromnegyede – a kommunikációképtelenséget illusztrálandó – „tiszta” monológ, vagy egy párbeszéd fele. Kétségkívül dicséretes a zenei szerkesztés, az ellenpontozás, az ismétlés, a párhuzamosság, a közelítés, a távolítás, de a helyzetek hiányára nem találtam mentséget. A jellemek sablonos ellentétpárokba állíthatók: szülő – gyerek; dekoratív, az öregedés ellen erőszakkal küzdő negyvenes nő – az öregedés jeleit láthatóan magán viselő, de azzal kevéssé törődő negyvenes nő; high flyer üzletasszony – átlagos háztartásbeli; kielégületlen harmincas lány – kielégített anya; akit éppen dobtak – aki éppen dobott stb. Az előadás elveszett a 736 fő befogadására képes nagy belmagasságú teremben. A Neptun Brigád ezzel szemben talált egy teret, a KINO piciny előcsarnokát, ahol a kreatívan használt adottságokból egyszerre adekvát díszlet lett (a fali tábla a büfé kínálatával vasúti és reptéri járatokat mutat, a bárpult tökéletes takarás, az erkély egy lakás, de még az utcára is ki lehet ordítani), a darabbeli monológokból az előadásban párbeszéd lett, az egymást követő jelenetek pedig hirtelen szituációkká életesedtek, hiszen láthatóvá válik az épp nem beszélő fél reakciója is (ez lehet persze egy mozdulatlan hát, de mégis jelentéstöbbletet hordoz a test látványa). Ezáltal hitelt adva a kibékülésekkel, egymásra találásokkal végződő, jól kiszámított happy endnek. Annak, hogy a mobiltechnológia nemcsak eltávolít, de össze is köt.
 Kakasy Dóra. Fotó: Szkárossy Zsuzsa (A felvételek a próbán készültek) |
Tanítanivalóan ír Sergi Belbel. Végy egy, a néző által jól ismert, megélt, de legalább hallomás szintjén ismert világot, ahol az ismerősséget a helyszín, a probléma mellett a működésképtelen emberi kapcsolatok biztosítják. Egy kicsit elemelheted, de kerüld a metaforákat, allegóriákat, parafrázisokat és minden egyebet, ami a mindennapi valóságtól távolít. Írj filológiai pontossággal, tűnj magabiztosnak és mindentudónak saját drámád világában. Az információkat tervezetten adagold, gondold át a cselekmény menetét, annak legyen eleje, közepe, vége. Légy szakszerű és praktikus. Az elejtett szálakat mindig vedd fel, ne kelts értetlenséget vagy kielégületlenséget a nézőben, az előadás végén spórold meg neki a fölösleges továbbgondolást. Az életmű teljességének ismerete híján empirikus tapasztalatom csak e produkciókra vonatkoztatható: a drámaírói mérlegre minuciózusan kimért történetek (ön)irónia nélkül untatnak, a szikár mondatokból álló gépezet csikorogva működik.