Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MEGTANULTÁK A LECKÉT

A, B, C – A Budapest Tánciskola estje / Trafó
2009. jan. 3.
A Budapest Tánciskola szokásos bemutatkozó estjének címe: A, B, C. A táncosok jó diák módjára megtanulták a leckét, de jó művészpalánták módjára nem csupán bemagolták, hanem magukévá is tették a tananyagot. MAUL ÁGNES KRITIKÁJA.

Mennék...
Mennék…

Az estét népszerűsítő prospektuson Angelus Ivánnak, az iskola vezetőjének mondatait olvashatjuk: „Könnyű lenne, ha bevált koreográfiák színre állítása lenne az iskola profilja. De nem az. Nekünk nincsenek kész válaszaink. Ez egy igazi kísérleti műhely a kutatás, a tévedés kockázatának vállalásával.” Talán erre is utal az, hogy diákjai az ábécét nem a megszokott sorrendben „mondják fel”. A három produkciót az A, B és C betűkkel jelölték meg, de az előadás sorrendje: C, A, B.

Mennék...
Mennék…
Az első, Mennék… című előadás, Vladislava Mala munkája szépen szerkesztett, letisztult koreográfia. Az egyszerű, szürke-fekete „kortárs táncos” ruhákba öltöztetett táncosok mozgására a harmónia jellemző, de az előadás során mindig ott lappang a diszharmónia, a hiány, a keresés.

A hét táncos közül egy mindig pár nélkül marad, de az az egy mindig más. A tánc dinamikáját egyrészt a folyamatos átrendeződés – párosok, triók alakulnak és bomlanak szét, kisebb csoportok fel- és levonulnak a színpadról -, másrészt a fiúk és lányok táncának eltérő amplitúdója adja. Felváltva látunk lágy, nőies mozgássorokat a lányok testére hangolva, és erőt, lendületet sugárzó emeléseket, ugrásokat és földet éréseket a fiúktól. A tánc hangulatára leginkább a puhatolózás, az útkeresés jellemző, hiába sodródnak ugyanis időről időre egymás mellé a táncosok, nem találnak egymásra. Az egymással szemben állók karjai ölelést imitálnak, mégsem érintik meg a másikat. Nincs biztos pont, „nincsenek kész válaszok” – ahogy Angelus Iván is mondja -, csak kérdések vannak: „Hová mennék? Meddig mennék? Melyik úton? Milyen irányba?”

Könyörgöm, hívjatok papot...
Könyörgöm, hívjatok papot…

Murányi Zsófia koreográfiájának címe – Könyörgöm, hívjatok papot… – komikus jelenetet ígér. Végül is azt is megkapjuk, meg még egy csomó másféle hangulatot is, amik önmagukban érdekesek ugyan, de egymás mellett sehogy sem hoznak létre homogén előadást. A sokféleséget a koreográfus sem tagadja, a színlap szerint az etűd három szinten játszódik: lent, fent és középen. A „lent” valószínűleg a burleszk szóló, melynek során egy hajcsavarós, éppen nagytakarítást végző, gumikesztyűs, papucsos, otthonkás háziasszony szövi táncos ábrándjait a szerelemről. Ez volna hát a kócos valóság, a prózai szint.

Könyörgöm, hívjatok papot...
Könyörgöm, hívjatok papot…
A „fentet”, a szellemi szintet, az égi, éteri réteget három leányzó lassú, szertartásos, kígyózó mozgása hivatott megjeleníteni. Táncuk, jelenlétük keretbe foglalja a koreográfiát térben is, időben is: az elején a jobb hátsó sarokban, egy csokorban ülve pillantjuk meg őket, és a zárlatban ugyanígy, csak akkor a színpad elején, bal oldalt. Talán három  istennő volnának ők, a moirák. Kár, hogy flitteres-diszkós szerelésbe vannak öltöztetve, és túl fiatalok ahhoz, hogy elhiggyük nekik, ők szövik a sors fonalát.

És akkor van a „középen”, ami a koreográfia gerincét, fő részét alkotja, egy komoly és egyben komor hangvételű, fiúk és lányok között valódi szenvedélyeket felvillantó kontakttánc mozgássor. Önmagában ez többet mondott volna, az elő- és utójátékkal együtt azonban szétesővé válik a koreográfia, mintha a sok ötlet közül semmiről nem tudott volna lemondani az alkotó.

Repíts engem!
Repíts engem! Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Mindkét koreográfia címe három ponttal végződött, majd következett az utolsó, ami nagy felkiáltójelet kapott: az este a Repíts engem! című produkcióval végződik. László Mónika folkos elemekből építkező koreográfiája a legpontosabban megszerkesztett a három közül. Ezen érződik legkevésbé a „vizsgaelőadás” jelleg, a táncosok is látszólag ebben találják meg leginkább önmagukat – ami persze lehet, hogy annak is köszönhető, hogy eddigre már „belakták” a színpadot és bátrabban adják át magukat a táncnak.

Nemcsak testükkel, de arcukkal is táncolnak, az apró virágmintás ruhába és piros cipellőbe öltöztetett, feltűzött hajú lányokról kiderül, hogy nem lányok, inkább nők, és az ingben, szövetnadrágban megjelenő fiúk is egyszeriben férfinak, vagy inkább legénynek tűnnek. Másik János élő harmonika muzsikájával együtt igazi varázslat születik a színpadon. A visszafogott, nagyon finom mozgástöredékekből csak lassan formálódik egész. Libbenések, fordulások, földön görgések épülnek egymásra, sokszor néma csendben, s csak a ruhák suhogása és a cipők koppanása válik zenévé. Először a lányok csoportja táncol, majd a fiúké, és talányos mozdulataik értelme csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor egymással kezdenek táncolni. Ugyanazokat a mozdulatokat ismétlik, mint az imént egyedül, s kiderül, hogy a fiúk és lányok mozdulatai úgy illeszkednek egymásba, mint a puzzle darabkái. Az elvont gesztusokról kiderül, hogy „egyszerűen” az összetartozást fejezik ki.

László Mónika koreográfiája mintha egy nagyon szép, lírai választ adna az első koreográfiában feltett kérdésre: Hová mennék? A másikhoz, egy társ karjaiba.

 

Kapcsolódó cikkünk:
Tóth Ágnes Veronika: A táncos szabadcsapat / A Budapest Tánciskola estje a Trafóban

Vö. Vida Virág: Kortárs (év)folyam – A, B, C
Barta Edit: Dó-ré-mi

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek