Rácz Attila, Csák Zsolt és a háttérben Nádasi László

Miközben hátulról, a színpad felől megyünk be a nézőtérre, elhaladunk az ajtón kívül várakozó társulat mellett. Jelmezben ücsörögnek, körülöttük néhány kellék, mintha egy vándortrupp tagjaiként most érkeztek volna a Merlinbe, hogy előadás után menjenek is tovább. A játéktér ezzel szemben nagyon is kötött és színházian berendezett – egyszerre meseszerű, cirkuszi és önreflektív. Középen egy szekrény, rajta a Circo Di Vescica felirat, ami a XIX. században született és azóta nemzeti jelképpé vált mesehős nyelvén, olaszul hirdeti egyrészt a társulat nevét, másrészt első és egyik legsikeresebb – névadó – előadásukat, a Hólyagcirkuszt. A szekrény fölött kis zenekari emelvény, székekkel és hangszerekkel; a tér két oldalán 3-3 cserepes fa; az egyik fa földjében az előadás sárga-piros plakátja; a hátsó két fa között kihúzott zsinóron a Don Cristóbal-pályázat című előadásban szereplő és azóta a társulat jelképévé, logójává választott, kötélen bicikliző, cilinderes artista-báb; az előtérben egy-egy ülőalkalmatosság az „erdő” megfáradt vándorainak; a széleken függöny-takarások; ezek egyikén a Zsúrból ismerős festett kép egy felhőn ülő meztelen gyerek-angyalkáról.

Ismerősek – a velünk ellentétben – a bejárati ajtón keresztül érkező szereplők is, akik azon kívül, hogy az adott előadás játszói, egy elképzelt (cirkuszi) társulat fikcióján belül önmagukat is alakítják. Ez a ki-belépegető kettősség, illetve hármasság a Pinokkióra is jellemző – a kicsit unott, abszurd figurák úgy lépnek be a térbe, mintha egy ismeretlen, titokzatos vidékre értek volna, ahol ők sem tudják, mi fog velük történni, de elő kell adniuk a műsorukat, és ebben mindenki tudja és teljesíti a feladatát. Zavartan köszöngetnek, a zenészek elfoglalják helyüket a pódiumon, a színészek pedig bekészítik a kellékeiket: bőröndöt, lufit, üres ketrecet, köteleket, szövegkönyvet stb. Várakoznak, míg nem újra nyílik az ajtó, és kis facipőcskéivel végigkopogtatva a padlót, besétál a címszereplő, Pinokkió. A Csák Zsolt által zsinórokon mozgatott báb a játszók kicsinyített mása; társulati tagként ugyanolyan fekete öltönyt visel, és maga sem gyerek már – kopasz fejével és öreges arcvonásaival a sokat megéltek bölcsességével és szomorúságával néz végig a plakáton, rajtunk és a társain, majd elindul a szekrény felé, és mint aki nem látja a határait, hosszú orrával nagyot koppan a faajtón és élettelenül elterül.

A Circo Di Vescica és a kötélen bicikliző báb

A színen élénk vita kezdődik arról, hogy lesz-e előadás vagy sem, amit viszont nem a Pinokkió sorsa felett érzett aggodalom generál, hanem az, hogy a színészek nem kaptak elég gázsit. A keserű lázongásnak a társulat- és zenekarvezető direktor (Szőke Szabolcs) vet véget, aki ellentmondást nem tűrően rendelkezik a honorárium elosztásáról és a produkció folytatásáról – amelynek egyik visszatérő (fő) szólama a művészet anyagiaknak való kiszolgáltatottsága lesz. Pinokkió, a továbbiakban a saját történetének néma szemlélőjeként a pénz viszontagságos és hazug világának tanulságos rejtelmeibe avatódik be, amelynek tétje az alkotás továbbélése és a „mese” megszületése.

Az ezt követő jelenetek kaotikus rendszerében (amelynek váltásai, hansúlyai és tempója a bemutatóra még nem forrtak ki igazán) minden e téma köré összpontosul. Az esztrádszerű műsorban végig reflektált a közönség szórakoztatásának igénye és kényszere, és több szálon fut a cselekmény. A vezérfonalat a Collodi-mese adja, amelynek néhány epizódja és motívuma bábjáték formájában kerül elénk, a történet és a szöveg szabad asszociációs feldolgozása azonban sokkal inkább a mese emlékezetünkbe idézését és átkontextualizálását szolgálja, semmint a bemutatását. A bábelőadást ugyanis nemcsak vendégszövegeken – a színlap szerint Ball-, Hasek-, Kafka-, E.T.A. Hoffmann- és Marx-idézeteken – alapuló számok szakítják meg, hanem magát a mese-szálat is a színház- és valóság-metaforaként értett cirkuszi alaphelyzet határozza meg.

Szabó Domokos, Nádasi László és a Cápa. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Kinyílik a mese-szekrény, és a festett díszletek között megéled a vak Kandúr és a sánta Róka figurája, hogy Németországba(!) csábítsák Pinokkiót, ahol eláshatja kevéske honoráriumát(!) a Csodák Mezején, hogy az másnapra kihajtson és megszaporodjon; a Szóló Tücsök (báb) arra figyelmezteti Pinokkiót, hogy a szüleik ellen fellázadó és a szülői házat elhagyó gyerekek megbűnhődnek tetteikért és sosem lesz jó sorsuk; Pinokkiót a szereposztás szerint indiánosdit játszó rablók támadják meg (Nádasi László és Szabó Domokos); Játékországot („Szép ország, jó ország…”) a Csilicsalavár Majom bíróját eszünkbe juttató, ketrecbe bújó és gorilla-maszkot öltő színésznő (Eszes Fruzsina) énekli meg a konferansziénak (Rácz Attila); a Pinokkió útját álló Óriáskígyó fára tekeredő fa-kígyócskaként a legfiatalabb és kezdő társulati tagnak (Erdős Sára) ad jótanácsokat a (színészi) alázatról és engedelmességről; a (karton) cápát, melynek gyomrában Pinokkió hosszú és kalandos útjának végén rátalál apjára, Dzsepettóra, egyrészt transzparensként hordozzák a színen, másrészt a paraván mögötti trükkökkel mint vásári attrakciót mutogatják stb.

Collodi meséjében, a pikareszk regény sajátos travesztiájaként, Pinokkió, a vásott kölyök csínytevéseivel maga alakítja a sorsát, életveszélyes kalandjai során azonban belátja hibáit és megjavul, melynek jutalmaként teljesül a kívánsága és igazi gyerekké változik. A Pinokkió főhőse ezzel szemben kiszolgáltatott az eseményeknek – a művészet néma tanújaként elszenvedi a mű megszületésének folyamatát és körülményeit. Kockázatos vállalkozás, akár a kötélen egyensúlyozó biciklistáé, de végül sikerül a mutatvány, és mégiscsak ő lesz a főszereplő.