KIPATTANÓ RÜGYEK

Két nyomtávon, de azonos szellemi alapból dolgozik a Duna Művészegyüttes. A maga nevén nagyszabású, „hagyományhűbb” produkciókkal jelentkezik, míg a Duna Táncműhely bevállalós kísérletezésekkel. A kettőt az együttesvezető Juhász Zsolt és a táncosok személye is összeköti. HALÁSZ TAMÁS KRITIKÁJA.

A néptánc hatalmas, termő ölként bocsátja ki magából a művészeket: van, aki végleg odahagyja, van, aki látszólag csak átmenetileg kötődik el tőle, de egész további munkásságát átjárja, amit onnan kapott, s van, aki úgymond a helyén marad. Ki hűen őrködik, s elvet bármiféle kalandot, elhajlást, kísérletet, s van, aki merészen próbálkozik valami újjal. A kísérletezők az idő múlásával kanonizálódnak. Egykori, forradalmi szellemek simulnak a Rendbe, a színpadi néptánc grandiózus hagyományvilágába. A kollektív rácsodálkozás kora régen véget ért, ma az egyéni szembesülések idejét éljük.

Jelenet az előadásból.

Hogy az ilyesmi hol történik meg: a gyimesközéploki kultúrházban, a Csángó Fesztiválon (mint az én esetemben), vagy egy nagy, hazai együttes táncestjén, az személyre szabott. A gyűjtés kora is lezárult, hiszen spontán, élő, vagyis termő, organikusan formálódó, a mindennapokban jelenlévő nép(tánc)hagyományokkal a mai Magyarország területén már nem találkozunk – hagyományőrző, lelkes, magas színvonalon dolgozó együttesekkel azonban örvendetesen gyakorta. Az őrzés és a továbbgondolás korában élünk, s mi sem természetesebb, hogy heves vitákat, élénk diskurzust kelt, hogy ki mit kezd a hagyománnyal. A rendkívüli jelentőségű táncházi mozgalom nem engedte múzeumi tárlóba zárni az akkor még meglehetősen széles körben fellelhető néphagyományt: összekötötte a falusi öregek hordozott tudását a városi fiatalság lelkes, szinte sóvár érdeklődésével.

A néptánc és más táncnemek közt létrejött átjárás pedig – az oktatásnak köszönhetően – szabad lett és maradt. Számos távoli és közelmúltbéli példa igazolja ezt a mozdulatművészetből indult Molnár István, vagy Szentpál Mária életművétől a zömmel az Állami Balettintézet néptáncos osztályából verbuvált, Imre Zoltán keze alatt feltámadt Szegedi Balettig.

A Juhász Zsolt által vezetett Duna Művészegyüttes mai arculata, mint fentebb már kitértem rá: kettős, de e kettő szerves egységben áll. A közelmúltban bemutatott Aranyág című estjük egy szép hagyomány folytatása, melynek a közelmúltból olyan mű-előzményei vannak, mint a cigány legendából született Kígyóballada, vagy az idény-ünnepek világát megidéző Tavaszi szél című, emlékezetes produkciók.

„Előadásunkkal azt a művészi utat kívánjuk folytatni, amelyet előző bemutatónkkal, a Tavaszi széllel jelöltünk ki. Nem imitáljuk múltunkat, hanem ráhangolódunk, s hagyjuk, hogy megtörténjék velünk.” Ez a szikár, világos közlés olvasható a produkció szűkszavú színlapján. Programbeszéd ez, mindössze néhány, ám felelős szóval. Amit látunk, az pedig maradéktalanul e szavak jegyében történik. Megtörténik.

A bartóki hagyományokkal (de hát micsoda ellentmondás feszül a hagyományokat kereső, páratlan újító életműve és az általa feltárt hagyomány fogalma között? Számoljuk csak ki, hány évig is nem engedte színpadra a néppel, nemzettel plédként takarózó, szűkagyú, korabeli elit A csodálatos mandarint Magyarországon?), nos tehát, a haladó, hagyománnyá egykönnyen nem váló, eleven bartóki hagyatékkal az autentikusat egymás mellé állító produkciók sokaságát láthattuk az elmúlt években hazai néptánc-színpadokon. Az Aranyágban két ragyogó, fiatal művész (Prohászka Ágnes, Suha Tamás) játszik Bartók 44 hegedű duójából. A játék kiváló, további zenei anyagát Gombai Tamás szerezte. Az Aranyág már muzsikaként is formátumos lelemény, valósággal lemezkiadó után kiált.

Jelenet az előadásból. Fotó: Dusa Gábor (Forrás: Nemzeti Táncszínház)

Mihályi Gábor, Farkas Zoltán „Batyu” és az estet rendező Juhász Zsolt közös koreográfiai alkotását csak pompásnak jellemezhetjük. A finom üzenetre, alapra helyezett, rafinálatlan építmény a tánc ezerarcú szépségét mutatja, méltó körítésben. Lendvay Károly egyszerű, letisztult, mutatós látványt hozott létre, mely kiemeli a táncot magát. Túri Erzsébet gyönyörű, fantáziadús jelmezei pedig ámulatba ejtik a nézőt.

A színlap nem részletezi, a három koreográfus közül mely részletet, képet kinek köszönhetjük, de a gördülékenység, az „egyben levés” mutatja a köztük lévő szellemi összhangot. Az óaranyban, őszi színekben pompázó nyitókép lassú, hömpölygő szépsége, a virtuóz, kirobbanó cigánytánc-kép mint dinamikai tetőpont, s végül a pergő, méltóságteljes, hamvas-ezüst záróképre szerkesztett, feszített, számos további kisebb, míves részletből épített est egyetlen, áradó széllökés. Folyamában nem találkozunk drámai újítással, mellbevágó váratlanságokkal, formabontó megoldásokkal: mégis mai az egész. Mai annak, ami. Mesterkéletlen, odaillő, finom, költői megoldások, akár egy-egy, alig észrevehető gesztus „pitykézi” korszerűvé az Aranyágat.

Zenész és táncos ünnepi együttléte ez az est: nem csupán attól, hogy látjuk, milyen önfeledten, figyelmesen villannak össze olykor a tekintetek, hogy milyen szép lehet az okolt, őszinte mosoly a (színpadon) táncoló ember arcán. De attól is, hogy a Göncöl zenekar zenészei milyen kiválóan vannak jelen a térben, akár a táncosok erdejének közepén is.