Gádor Ágnes – Szirányi Gábor (szerk.): Bartha Dénes emlékkönyv
2009.01.27.

Száz éve született és 1993-ban elhunyt tanára és jeles tudósa emlékének szentelt kötetet a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem. Látszólag pusztán protokolláris esemény, ám a könyv messze túlmegy a szokásos közhelyeken. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Bartha Dénes tanítványai körében
Bartha Dénes tanítványai körében

Az alaposan átgondolt kötet legnagyobb eseménye bizonyosan az a szövegkorpusz, mely Bartha Dénesnek, a Berlinből 1930-ban hazatért zenetudósnak német nyelvű kritikáit tartalmazza. A Pester Lloyd című napilapban 1939 és 1944 között megjelent írásokat a válogató és közreadó, Breuer János a modern magyar zenekritika forrásának nevezi – és ez aligha túlzás. Boldog idők – sóhajthat fel a némi kulturális nosztalgiától sem mentes mai olvasó, ha megnézi, kik szerepeltek rendszeresen Budapesten, nem is szólva a fantasztikus hazai művészekről. Boldog korok – melyekben a kor legkiválóbb német egyetemeken képzett tudósa mondott véleményt a budapesti koncertéletről. Ám csalódik, aki ezek után tudományos (azaz „ködös”, csak a szakmát érdeklő és csak a Céh által érthető) bírálatokat vár. Éppen ellenkezőleg. Noha Bartha nem volt nagy stiliszta – ezt még a fordításából (Gádor Ágnes munkája) is világosan érzékelhetjük –, mindig tisztaságra és érthetőségre törekedett. Igen alapos zenei ismereteit olykor szándékosan háttérbe szorítva mindvégig tisztában volt azzal, hogy noha szakmát művel, azért alapvetően mégis: újságot ír. Vagyis minden pillanatban a közönségnek dolgozik, azoknak, akik feltehetően ott voltak a koncerten, vagy ha lemaradtak, a kávéházban kíváncsian olvasták másnap reggel, hogy vajon miről maradtak le, sőt lemaradtak-e egyáltalán. Erősen polgári, amolyan békebeli (a világháború idején!) hangvételű ez a fajta zenereferensi ténykedés, és hát erősen polgári a kor egész szellemisége, melyben igen jeles terjedelmet engedtek a zenekritikának, míg manapság már könyvkritikát is alig találni a napilapokban. A zenetudós Bartha portré-vázlatát izgalmasan felskiccelő Wilheim Andrása XX. század talán legimponálóbb magyar zenekritikusi életművéről” beszél; jellemzése tökéletes: „e napi penzumként írt cikkeket ma újraolvasva kiderül, hogy ugyanazokat az erényeket csillantják meg, mint tudományos dolgozatai; hírlapi kritikában ismeretlen színvonalon, hihetetlen alapossággal és megbízható érveléssel fejti ki véleményét, s mindig az olvasó okulására, nem a művész nevelésére, ostorozására gondolva, vagy a koncerten részt vett hallgatók cinkos egyetértésére kacsintva.” Alaposabban elmélyedve e cikkekben látszik, hogy Bartha szinte minden alkalommal a publikum reakciójának leírásával zárja cikkét, és nem egyszer szükségét érzi „a közönség stílus szempontjából kevésbé érzékeny részének” ha nem is megfeddésére, de legalább megemlítésére. Szóval itt is volt benne valami nevelő szándék, és ez feltehetően alkatából következett: alig találunk olyan emlékezést, amely ne az első helyen említené Bartha oktatói munkáját, pedagógiai elkötelezettségét.

Bartha biztos ízlésű, szakmailag megalapozottan ítélő referens volt. Hanslick szavai jutnak az ember eszébe: szerinte ugyanis nem az a jó kritikus, aki megtalálja a hibákat, hanem az, aki képes dicsérni, aki megtalálja a kincset. Bartha ebben élen járt. Ma szinte megrökönyödve olvassuk, hogy az alig húszéves Arturo Benedetti-Michelangeli koncertje után tévedhetetlen biztonsággal nevezi zseninek, mintegy „új Lisztnek” az akkor pályája elején álló, és később sokak által a 20. század legnagyobb zongoristájának tartott olasz fiatalembert. És ugyancsak gondolkodás nélkül (vagy éppen nagyon is meggondoltan!) jelöli meg zseniként az ifjú, a negyvenes évek elején nálunk többször is vendégszereplő Herbert von Karajant, miközben szembeszáll azokkal, akik túlságosan bombasztikusnak vélik az ifjú osztrák előadói modorát – nos, Bartha cikkeiben már itt megjelennek a Karajannal kapcsolatos későbbi összes előítéletek és vitakérdések, az érvek és ellenérvek. Ezek után már meg sem lepődünk, hogy a vidéki és félig pályakezdő Fricsay Ferencben rögtön és tévedhetetlenül meglátja a jövő nagy karmesterét. Még egy érdekességet kell megemlíteni a terjedelmére is jelentős, előadóművészettörténeti forrásként is búvárolható anyagból. Az igen korán, pontosan 1941-ben már korhű hangszereken játszó, vagyis a historikus előadás úttörőjének tekinthető Kölni Trió koncertje után Bartha nem habozik leírni: „A régi hangszer-együttes igéző hangszépsége még a hangzásbeli modernizálás legmegátalkodottabb hívét is meggyőzhette a régi hangszerek végtelen fölényéről, ha preklasszikus kamarazene előadásáról van szó.” És a perdöntő tagmondat: „a dinamikát tekintve a régi zene felfogásában és előadásában le kell szoknunk a romantikus túlfokozásról.” Példás elfogulatlanság, fogékonyság az új iránt, nyitottság mindenre – Bartha Dénes valóban jelentős zenekritikus volt.

A kötet meghökkentő és elszomorító részében (Tanári munkássága Zeneakadémiai dokumentumok tükrében) elsősorban a Rákosi- illetve a Kádár-szisztéma áporodott levegőjét érezhetjük. Drámai az a megjegyzés, melyet a jeles sztálinista zeneszerző, a Zeneakadémia akkori igazgatója, Szabó Ferenc tesz egy amúgy is iszonyatos légkörűnek vélhető értekezlet végén, 1961-ben. „Nem kötelező”, veti oda Barthának, aki friss amerikai útja alapján sürget bizonyos reformokat a zenetörténet oktatásban. Ezt a pimasz és rendreutasító mondatot persze sokféleképpen lehetett érteni. Bartha is értelmezte, természetesen. Ettől kezdve minden erejét arra fordította, hogy visszatérjen vendégprofesszorként Amerikába, a kötet megrendítő anyaga az útlevél illetve a fizetés nélküli szabadság meghosszabbítása ügyeiben folytatott levelezés. De szívós és makacs ember lehetett ez a jeles tudós; mindig elérte célját. Ettől kezdve szinte csak vendégként tartózkodott Budapesten, és hogy ez mekkora veszteség volt, azt bírálják el a szakemberek. De annyi bizonyos: ebben a színvonalas kötetben Bartha Dénes most szellemileg visszatért.


Kapcsolódó cikkünk:
Malina János: Egy nagy tudós hagyatéka / Bartha Dénes-emlékkonferencia - Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság

Szerző: Csont András
Kiadó:  Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem,  Kiadás éve:  2008,  Terjedelem:  389 oldal,  Ár:  3 000 Ft
Megítélt támogatás: 400 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
A könyv megjelentetésére (2008)