Szorongás Orfeum / Tatabányai Jászai Mari Színház, V. Gyermekszínházi Szemle
2009.01.18.

Peer Krisztián darabja alapvetően a fiatalok szemszögéből tekint vissza illetve előre az élet szorongásaira, melyekről sokszor azt gondoljuk, csak velünk fordulnak elő. MIKLÓS MELÁNIA KRITIKÁJA.

Szorongás Orfeum-jelenetek
Szorongás Orfeum-jelenetek

A lazán kapcsolódó jelenetek füzéréből azonban – élethelyzetének és szorongás-tudat-állapotának függvényében – bárki kiválaszthatja a „neki megfelelőt”.

Merthogy szorongásai mindenkinek vannak. Legfeljebb nem vesszük észre, vagy nem akarunk róla tudomást venni. Vannak, akik csak ezzel foglalkoznak – mert ez a szorongásuk; mások azt hiszik, kizárólag nekik vannak paráik; megint mások pedig azt, hogy másoknak más paráik vannak. A Szorongás Orfeumból az derül ki, hogy az „itt és most”-nak olyan (arche)tipikus szorongás-szituációk a meghatározói, amelyek tapasztalatában generációsan és kolletíven osztozunk.

Mert ki ne szorongna azon például, hogy mit gondolnak és mondanak róla mások; olyannak látják-e, amilyen; jó döntéseket hozott-e az életében; meg tud-e felelni mások és a saját elvárásainak; azonos-e önmagával; valóban barátai-e a barátai; igazán szereti-e a szerelme stb.? Élet-, halál-, munka-, kapcsolat-, közösség-, szex-, szerelem-, szabadság- és identitás-paráinkat azonban nemcsak a félelmeink, hanem a vágyaink is motiválják. A Szorongás Orfeum ezt a két erőt együttesen jeleníti meg, többnyire úgy, hogy a valóságból közvetlenül vagy közvetetten ismerős élethelyzetek realitását direkt vagy áttételes módon szürreálisba billenti át: kivetíti a ki nem mondott gondolatokat; kimondatja, eljátszatja, tárgyiasítja, poetizálja, egyszóval megtörténtté teszi (realizálja) a félelmeket és a vágyakat.

A szerző sűrített jelenetei különböző életkorú szereplőket állítanak a középpontba, és nem kronologikus sorrendben követik egymást – az emlékezés mechanizmusa alapján mégis kirajzolják „az emberélet útját”. Tipikus szituációkat látunk, amelyek mögött életek, sorsok sejlenek fel. Frissen elvált, negyvenes tanárnők arról beszélgetnek, hogy miért jobb gyermekeiket egyedül nevelő anyának lenni, mint rossz házasságban élni: álérvekkel győzködik egymást és magukat („ha hiszitek, ha nem, sokkal jobban be tudom osztani az időmet”), gyermekeiket pedig önigazolásként használják („- Tényleg nem hiányzik nekik az apjuk? - Ennek így kellett történnie, nem maradt bennünk semmi tüske.”) Egy idős asszony és a lánya főzés közbeni diskurálása az egymásrautaltság keserűségéről szól: a mama, aki korát és egészségügyi állapotát meghazudtolni vágyó lelkesedéssel épp az udvarlóját várja ünnepi ebédre, nemcsak kiszolgáltatja magát a lányával, és cselédként kezeli, hanem azzal is zsarolja, hogy „nem tudott magának egy rendes férfit fogni”. Tinilányok közös pasiügyeket pletykálnak; középkorú tanár szembesíti a javítási lehetőségért hozzá kuncsorgó diáklányt a róla mondottakkal, majd megcsókolja; magányos nő lázad a drogériában a biztonsági őr ellen, mert jelenlététől és a megfigyeltség tényétől potenciális tolvajnak érzi magát, mígnem a férfi kilép a szerepéből és szerelmet vall neki; tizennyolc éves drogos lány a társát és a világot okolja a gyengeségéért: „Én akartam megszületni? Talán magamtól csatlakoztam ehhez a játékhoz? Mégis, mikor fogadtam én ilyen szabályt: kínlódni hatvan, hetven évig, és közben jó, ha egy perc öröm nagynéha?”; szerelmes párok féltékenységi csatáját látjuk egy közös vacsorán; diszkóbeli parti-udvarlást, ahol a fiú és a lány gondolatait a többiek fiú- és lánykórusként visszhangozzák („Na ez kezd rámizgulni. Bazmeg, minek fordulok el mindig?”). Egy szerelmes pár a szeretkezés utáni pillanatban azon nyavalyog, hogy jó volt-e a másiknak, és ezzel saját bizonytalanságukat leplezik: „Érzem, hogy neked nem jó velem és ettől begörcsölök.” Anya és harmincéves fia kölcsönösen szembesíti és vádolja egymást az életükért – az anya a fiút, amiért az nem él normális életet, nem választott rendes szakmát, hanem bölcsész (író) lett, mocsokban él, iszik és szív, még egy barátnője sincs; a fiú az anyját, amiért az a világra szülte egy panellakásba, egy féreg apának, majd túlszerette stb.

Telekes Péter és Császár Réka
Telekes Péter és Császár Réka. Fotó: Sipos Zoltán (Forrás: Jászai Mari Színház)

Az eredeti darabban a jelenetek kerettörténetbe ágyazódnak: élő adást látunk a Kánaán TV nézőiként, amelyben egy szpíker folyamatosan tudósít a Kánaán kapujába érkező szereplőkről és az Ígéret földjéről, ami nem kevés iróniával és humorral a közelmúlt és a jelen társadalmi viszonyainak kritikájaként jelenik meg: „A boldog sokaság fogkeféjét, magyarigazolványát, környezetvédelmi igazolólapját szorongatva szép, rendezett sorokban araszol a bejárat felé, hogy oly sok vér és viszály után végre lepihenjenek, vagy fegyelmezetten megigyanak 1 kólát, elfogyasszanak 1 finom szendvicset.” Perényi Balázs rendező elhagyja ezt a keretet, és az orfeum szó „zenés, műsoros mulató” jelentésének megtartásában csupán a szerző által írt dalszövegekre hagyatkozik. Tizen- és huszonévesekkel játszatja a darabot, amelyben a jeleneteket elválasztó-összekötő zenés részek (a sajnos többnyire nehezen hallható és érthető szöveg ellenére is) a közös éneklés és együtt zenélés jegyében a valóságból való felod(ód)ást szolgálják.

A tatabányai előadás ugyanis elsősorban a fiataloknak szól. Élvezetes módon hozza közel számukra azokat a szorongásokat, amelyekről nem szoktunk beszélni, noha feldolgozandó problémaként határozzák meg a mindennapjainkat. Az előadás mindannyiunk számára tartogat ismerős – „otthon is csak ez ment” – felismeréseket. A tabuk feszegetése, a játékos önreflexivitás, valamint a színházi helyzet mint közösségi élmény ezért nemcsak a kamaszközönség és a játszók számára lehet (dráma)pedagógiai jelentőségű, hanem a felnőtt nézők (kísérőtanárok és szülők) számára is.

A Szorongás Orfeum tizen- és huszonéves szereplői, akik között néhány kivételtől eltekintve (Császár Réka, Telekes Péter, Molnár Gusztáv, Drága Dia) nincs végzett, illetve gyakorló színész, páratlan koncentrációval és jelenléttel teljesítik a feladatot. A pontosan elemzett szituációkban mindenki tudja a helyét és szerepét - hogy mit miért mond és tesz. Zökkenésmentesen járkálnak ki-be a (z élet)helyzetekben, főszereplőből kísérőzenésszé válnak, többnyire jól mozognak, énekelnek és zenélnek. Az ensemble-szerű kitűnő csapatjátékban a rendező kevés külső eszközt használ. A nézők által körbeült színtér két szélét nagyvárosi graffitiket idéző csomagolópapír-fal keretezi, az univerzálisan (bevásárlókocsivá, asztallá, ággyá, szekrénnyé, székké, színpaddá) alakítható fekete fadobozokon és a zeneszerszámokon kívül pedig csak néhány tárgy, illetve jelmez kerül játékba. Ezek az egyszerű és letisztult szimbólumok teremtik meg az előadás poétikus rétegét és egységét. A mozgás és a tánc például többször az állatok mozgását idézi, majmokat, struccokat, pingvineket, ami aztán egy-egy zebracsíkos zokniban köszön vissza; a diáklány karfiol-agyat szorongat egy üvegben, a szerelmes párok ugyanilyen karfiolt vacsoráznak; egy lány síró játékbabát dajkálva jön-megy a színen, a takarásból gyereksírást hallunk, majd ezt a babát dobálják hullahopp karikákon át egymásnak a lányok.

A Szorongás Orfeum alkotói és fiatal játszói színpadi ismereteiken túl ön- és világismeretből állítanak elénk példaértékű tanulságot.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait az V. Gyermekszínházi Szemle gyűjtőlapján olvashatják.

Vö. Antal Nikolett: Fiatalság, bolondság 
sisso: Dalol az ifjúság 
Sz. Deme László: Lendületes szorongások

Cím:  Szorongás Orfeum,  Szerző:  Peer Krisztián,  Rendező:  Perényi Balázs,  Dramaturg:  Kárpáti Péter,  Díszlet, jelmez:  Balázs Juli,  Mozgás:  Vig Ágnes,  Zeneszerző:  Kovács Áron Ádám,  Szereplők:  Bagaméry Orsolya, Császár Réka, Drága Dia, Telekes Péter, Jobbágy Kata, Kardos János, Kulcsár Balázs, Molnár Gusztáv, Németh Fruzsina, Rakottyai Katalin, Sándor István, Szakács Hajnalka, Vig Ágnes
Megítélt támogatás: 2 000 000 Ft
Támogató: Katona József Produkciós Pályázat
A produkció létrehozására (2008)