David Moss

Moss harmadik alkalommal érkezett a fesztiválra;  eddigi fellépései közül az Einstein for Alienst hallottam. Pontosabban láttam. Vagy mindkettő; nem tudom. A mostani, John Cage-et szapuló előadása különösebben nem volt látványos, én már a második sorban is sokszor bajban voltam, mi történik Moss íróasztalán, és az Einstein… gigantikus színpadképét felváltó mikroenteriőr is részben visszalépésnek nevezhető.

Mégis, a két est előadói eszközei közel azonosak voltak, és itt elsősorban a filozófiával átitatott meta-térre gondolok. Mossba jól érezhetően befészkelte magát a kisördög, performanszai éleslátásról tanúskodnak, ám személyeskedő beállításai mindenféle kritikai határon túllépnek. Tulajdonképpen bátran kimondhatjuk: David Moss egy szemét disznó! Nincs ezen csodálkoznivaló, sőt végre itt egy radikális gondolkodó és alkotó, aki vállalta, hogy köntörfalazás nélkül beszél arról, hogy az egykori avantgárd miképpen vált hétköznapi, modoros színjátékká. Ezt viszont édesded szavakkal és puszipajtást színlelve nem lehet megtenni.

A Music By, For and Against John Cage (Zene John Cage által, John Cage-nek és John Cage ellenében) három plusz egy mini felvonásból álló – nevezhetjük így – íróasztal-opera. A három tétel azonban alig-alig különül el egymástól, és nyilvánvaló célként együtt teszik nevetségessé Cage munkásságát és személyét. Cage híres íróasztalát imitálja, ahogyan Moss is egy kis asztalnál foglal helyet, előtte költői szemétdomb, többnyire olyan hétköznapi tárgyakkal (és valóban szemetekkel) telepakolva, amilyeneket bárki felhalmozhatott volna. Egy fejmikrofon, valami hanglejátszó egység, egy sampler és egy pár dobverő szerepelt még a kelléktárban, valamint a két főszereplő: a kigyúrt David Moss baba és a kalapos John Cage baba.

Cage baba Moss által előadott minden szava kimondatlanul, de egyértelműen utalt Cage homoszexualitására, és végig azt érezhettük, hogy Moss állítása szerint az életmű kis „buziságok” összessége. Ezzel nemcsak a kanonizálódás folyamatát, hanem a politikai korrektség gondolatát is pellengérre állította, ami által pedig – szokása szerint – a mimikrik társadalmáról mondott ítéletet e rendkívül erős, és valószínűleg sokak szemében vállalhatatlan formában. Jellemző momentuma volt a produkciónak, ahogyan Moss a gyurmába állított pálcát simogatta, mintegy pénisz-simogatást mímelve, és ennek a fa(sz)darabnak kihangosított hangját reciklálva (loopolva) jutott el Cage buddhista kötődéseiig. Moss ének- és beszédhangja egyaránt mételyező, szuggesztív és kellemes; igazi hangszerként képes használni, de gond nélkül imitálja a buddhista szerzetesek jellegzetes énekét is.

David Moss. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Nem maradhatott ki a „csönd zenéje”, a 4’33” sem, ám ha nem is transzparensre kifüggesztve, mégis megérezhettük, hogy Moss számára a Cage-életműből a véletlennek a zenére gyakorolt hatása a legfontosabb. Az előadás ezzel szemben vélhetően tökéletesen megtervezett, Moss talán már tinédzser korában összehozhatta a darab első változatát az íróasztalánál, amikor először Cage hatása alá került. Szájjal generált hangeffektek, apró klasszikus zenei részletek és a tárgyak, fóliák, papírok hangjai kavarogtak, ami a sampleren keresztül állt össze ritmikus masszává. Moss ironikus, cinikus, sértő, provokatív dialógjai és rövid kerettörténetei Sprachgesangként húzódtak a hétköznapi eszközök hangjai felett, amely hangok előadásról előadásra nyilván máshogy szólalnak meg, más arányok szerint állnak össze. A darabot tehát részben a hely szelleme is alakítja, de annyira azért nem, hogy ne nevessünk a véletlenre való félresikerült hivatkozáson legalább annyira, mint David Moss John Cage-en.

Kapcsolódó cikkünk:
Szoboszlai Annamária: Valóság-látszat transzformációk / Salt Itinerary és Tornaculum
Végső Zoltán: Az európai projektszemlélet halála / European Bridges Ensemble