Nem tudom, a tanult holland pszichiáter koncertje hogyan sikerült, de egy biztos: nem voltam csalódott, amiért aznap este a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusokat hallgattam.
A koncert első részét – Haydn és Mahler művének előadását – nem lehetett felülmúlni. Így ha happy enddel kívánom lezárni kritikámat – miért is ne: az olvasó boldogsága mindenekelőtt – akkor a koncert végén kell kezdenem, hogy a revelatív darabok írásom végére kerüljenek. Az utolsóként felhangzó műsorszám ugyanis, Brahms B-Dúr szextettje, amely Haydn Merkúr szimfóniáját és Gustav Mahler Egy vándorlegény dalait követte, nem bizonyult lelkesítőnek.
 A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok |
A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok egyik koncertsorozata az utóbbi időben egy neves, vagyis névvel ellátott Haydn-szimfóniából, egy – többnyire romantikus – zenekari darabból, és egy kamaramű átiratából áll össze. A 2 hegedűre, 2 brácsára és 2 gordonkára írt op. 18-as szerzemény zenekari áriratával is az volt a baj, ami a nagy kamaraművek (például a Beethoven-vonósnégyesek) zenekari átirataival: nevezetesen, hogy a vékony rotringgal meghúzott vonósszólamoknak nem tett jót, hogy azokat vastag HB-s grafittal áthúzták, megerősítették, túlszínezték. A szólamok hajlékonyságának egy ilyen zenekari átirat ugyanúgy árt, mint a szólamok közti kapcsolatok áttekinthetőségének. Az egymásba kapaszkodó dallamívek rajza nem látszik; a vastag hangzás eltakarja a dallamvonalakat és az eredeti műben rejlő érzelmeket is. Egyes-egyedül a Scherzo – amit a ráadásban újra hallhattunk – adta vissza a darab lendületét, a Corelli Foliájára épülő mű lüktetését. Itt is kitűntek a csellisták (különösen az első csellista hölgy) játékkultúrájukkal, s a hegedűsök a rájuk már korántsem testületileg jellemző pontosságukkal. A hatos második tételének végén a pizzicato kifejezetten hamisnak hatott. Takács-Nagy Gábor, az est karmestere, egy közepes zenekarból hozta ki a legjobbat: a Brahms-mű Allegro tétele visszaadta az érzelmek gyors emelkedésének és süllyedésének drámáját, mindazt, amit egy megcsalatott, de reménykedő szerelmes érezhet.
 Takács-Nagy Gábor |
És hasonlóképpen, a Haydn-szimfónia első tételében a szólamok gyors mozgása, a tagolás, a crescendók, azzal a reménnyel kecsegtettek, hogy egy átélt, és ezért nehéz érzelmeket kikövetelő, ugyanakkor felszabadító előadást fogunk hallani. De a legerősebben mégsem ez a mű, az 1771-es szimfónia, hanem a Mahler-dalciklus indította meg a jelenlevőket. A szimfónia harmadik tételében ráadásul az egyébként kiváló első hegedűs apróbb pontatlanságai is elvonták a figyelmet: a Menuetto szólója elég bátortalanul kezdődött el. Haydn e műve is – Maximilian Klinger kifejezésével élve – Sturm und Drang szimfónia. Születésének évében Haydn heves vérmérsékletű zenészei egymásnak estek (egyikük egy társának gyűrűjével a szemét is kitolta), és bár e csetepaték, mely részint az asszonyok hiányának volt következménye, rontotta a próbák hangulatát, a szerző kedélye nem sínylette meg e visszás jeleneteket. Ebben az időben állapodik meg, vesz házat Kismartonban, csekély ideje marad a komponálásra, mégis általánosan magas színvonalon dolgozik.
E kellemes, és tulajdonképpen életvidám mű után egy olyan dalciklus következett, amelyről indokoltan juthat eszünkbe minden mániás depresszióban szenvedő nagyszerű szerző és előadóművész. Az Egy vándorlegény dalaiban hatalmas amplitúdóval hullámzanak az érzelmek: hol a teljes lelkesültség hangján szólalnak meg a dalok, hol a teljes reménytelenséget közvetítik, s előadásuk jórészt épp szélsőséges érzelmi hullámzás miatt nehéz. E dalokat Mahler Johanna Richternek, a kasseli Városi Színház énekesnőjének írta, csúfos kudarccal végződött szerelmi kalandjuk után. Az ez időben még szakállas és álmodozó tekintetű Mahler két dala beépült első szimfóniájába is.
 Philipp György |
Az előadó, Philipp György – akinek hangját is dicsérhetnénk, de most elsősorban előadói képességeit, beleérző, átélő képességét kell méltatnunk – az eszelősséget, a makacs életigenlést, az egyre terebélyesedő kétségbeesést ugyanolyan jól ábrázolta, mint azt, hogy hiába menekül a természetbe e dalok hőse, hiába keresi ott szerelmét, a szerelmi láz ott is legyűri. Bár a kiadott műsorfüzetben a dalok magyarul szerepeltek, Tandori Dezső fordításában, Philipp szép dikciójának köszönhetően a szövegeket németül is érteni lehetett. A hársfa alatt halálos álomba szenderülő fiú utolsó mondatait, alles, alles wieder gut, Philipp György szinte csak kilehelte. Elcsendesedtek a sorok, mintha elfoszlottak volna a dal szálai.
A Mahler dalciklusára a színpad is átalakult; a zongorás dalok Schönberg-féle verziójához összeálló kis kamarazenekarba olyan jelentős zenészek is beszálltak, mint Klenyán Csaba. A Hordok tüzes pengét kezdetű dal Kurt Weill sötét, alvilági dalait idézte, míg a Mentem reggel a réten át Johann Strausst. A táncról az éneklésre váltó Philipp György és a remek zenekar tartalmas, érzéki élménnyel ajándékozta meg azokat, akik ezen az estén a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusokat választották.