Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KINN IS VAGYOK, BENN IS VAGYOK

6. Anilogue – 2. rész / Budapest, Bécs
2008. dec. 4.
Az idei Anilogue programjának nagyjátékfilm-szekcióját a szinte kötelező távol-keleti művek mellett három tengerentúli és egy izraeli film tette ki. Az utóbbi két csoport munkái az interkulturális viszonyok, a történelmi emlékezet és a kulturális öndefiníció kérdéseit feszegették. BAK ÁRPÁD ÍRÁSA.
Sita Sings the Blues
Sita Sings the Blues

Az amerikai Nina Paley Sita Sings the Blues (Szítá blúzt dalol) című idei munkája a Rámajána hindu eposz feldolgozása feminista perspektívából, kiegészítve egy mai korban játszódó, magánéleti ihletésű mellékszállal. Mindkét történetben egy férj elhagyja feleségét, és a ma játszódó cselekménynek is van köze Indiához annyiban, hogy az amerikai férfi a szakítás előtt a dél-ázsiai országban vállal munkát. Ám a párhuzamok itt nagyjából véget is érnek, és a film innentől érdekesebb kérdéseket vet föl India és az Egyesült Államok történelmi kapcsolatának ma is aktuális kérdéseiről.

Bármilyen ügyesen is idézi fel Paley a bollywoodi musicalek világát, és keveri azt az amerikai tömegkultúra különböző XX. századi hagyományaival, munkája korántsem kizárólagosan az indiai filmipar nemzetközi előretörése miatt nyúl a távoli ország kultúrájához. Az első kép, amit Paley filmjében a mai, modern Indiáról látunk, egy helyi „technológiai park” óriási cégtáblája. Látszólag bennfentes utalás, melyet talán csak vájtfülű technokraták nem tartanak lényegtelen részletnek, pedig valójában többről van szó. Mint ahogy – épp ennek függvényében – az is fontos szempont, hogy a fiatal amerikai házaspár San Franciscóban él, az India hatását egyre erősebben érző Szilícium-völgy tőszomszédságában.

Azon a vidéken a modern India az utóbbi években nem csak filmipari óriásként jelent meg az amerikai köztudatban. Nemrég az amerikai nyelvben felütötte a fejét a „to be bangalorized”, azaz „bangalorizálódni” kifejezés, ami annyit tesz: munkanélkülivé válni azért, mert a munkánkat kiszervezték a fillérekért dolgozó indiai távmunkás programozónak. A közelmúltban a Szilícium-völgy számos programozója tapasztalhatta meg a saját bőrén, hogy az Egyesült Államok szoftveripara egyre jobban kiszolgáltatja magát az olcsó, de képzett és az angolt is folyékonyan beszélő indiai munkaerőpiacnak. Maga a szó a délnyugat-indiai Bangalore városára utal, melynek környéke a kaliforniai csúcstechnológiai zóna, a Szilícium-völgy indiai megfelelője.

A munka-kiszervezési boommal egyidejűleg a túlképzett indiai mérnökök kivándorlása is zajlik az Egyesült Államokba, ahol sokan közülük saját céget alapítanak a keleti partvidéken. India modernizációjához és nyugati integrációjához nagyban hozzájárult az ország gyarmati múltja, melynek következtében Ázsiában máig itt beszélik a legtöbben a világnyelvet. Lényeges szerep jut a nyelviségnek Paley filmjében is a két kultúra egymáshoz és önmagához fűződő kapcsolatának megjelenítésében. Történetének narrátorai indo-amerikai fiatalok, akik erős indiai akcentussal, folyton egymás szavába vágva, egymást kijavítva próbálják a maguk számára összerakni az eposzt, azaz lényegében fölfedezni a saját kultúrájukat egy idegen perspektívából. Ám a hosszabb nevek kibetűzésébe már ők is minduntalan belegabalyodnak: két kultúra közül a padlóra.

Idiots and Angels
Idiots and Angels

Bill Plympton új egészestés rajzfilmje (Idiots and Angels, 2008) az első képkockái alapján akár európai alkotás is lehetne. Ellentétben legtöbb korábbi munkájának harsány színvilágával, az Idióták és angyalok szürkés tónusai, elmosódott rajztechnikája és szürreális hangulata egyenesen a kelet-európai hagyományokat idézik – nem véletlen, hogy maga az alkotó a cseh Jan Švankmajert is inspirálói között említi. Az analógia azonban csak korlátozottan érvényes, ugyanis ahogy a történet kibontakozik, megjelenik az a durva humor, amely az amerikai rajzfilm védjegye.

Persze igazságtalan lenne úgy felállítani a határt a műfaj európai és tengerentúli hagyományai közt, hogy az elsőre alapjában a rusztikus faragatlanság, a másodikra pedig a kifinomult érzékenység jellemző. Plympton filmje nem kis részben amerikai elődök hagyományait követve ábrázolja rendkívül árnyalt módon hőseinek nagyvárosi magányát és elszigeteltségét. Ráadásul nem pusztán a szűken vett animáció területéről merített: a filmjét ihlető források közé sorolja David Lynch munkáinak atmoszféráját, de még inkább ide kívánkozna Edward Hopper amerikai festő neve. Hopper művei ugyan realista eszközökkel, de ugyanazt az urbánus elidegenedettséget ragadják meg és esztétizálják, mint ami Plympton agglegényét is körülveszi, aki mellesleg fokozatosan angyallá változik. Talán nem véletlen, hogy az első kocsmajelenet nyitóképei nemcsak hangulatukban, hanem beállításukban is Hopper híres Nighthawks című festményének (1942) éjszakai bárjelenetére emlékeztetnek.

Waltz with Bashir
Waltz with Bashir

Az izraeli Ari Folman Cannes-ban debütált Waltz with Bashir (Keringő Bashirral) című dokumentarista animációja hazája háborús bűneivel vet számot. A film a háború feldolgozásának emlékezéspszichológiai nehézségeibe is bepillantást enged, melyek a dokumentumfilm-rendező Folmant személyesen is érintették. Folman fiatalon maga is részt vett az 1982-es libanoni háború hadműveleteiben, de épp az események betetőzését jelentő Bejrút ostroma esett ki emlékezetéből. Negyedszázad elteltével fölkereste volt katonatársait, hogy meséljenek neki azokról a részletekről, melyekkel önmagában nem tud szembenézni. Az oknyomozó főhős utazik és másokat meséltet, miközben maguknak az elbeszéléseknek a tartalma is megelevenedik a képernyőn, előmozdítva a tulajdonképpeni történetet. A végkifejletet a „sabrai és shatilai mészárlás” adja, amely során az izraeli csapatok által megszállt libanoni területen szélsőséges libanoniak egy palesztin menekülttáborban tömeges kivégzéseket hajtottak végre. Szégyenfolt ez Izrael emlékezetében is, hisz a vérengzésről nemcsak az ott állomásozó izraeli csapatok tudtak, hanem a hátország is. Libanon legalább olyan kényes, máig tabuk által övezett pont Izrael történelmében, mint az Egyesült Államokéban Vietnám. Az izraeli filmrendezők közül Folman előtt Joseph Cedar dolgozta föl a témát először tavalyi Beaufort című munkájában.

A fesztivál rövidfilm-versenyprogramjának fődíja a cikk keletkezésének pillanatában nem ismeretes. Nehéz lenne dönteni, de sajátos elbeszélési módja miatt mindenképp emlékezetes volt az izraeli-francia-dán Amos Klein szíve, mely a közel-keleti ország történelmének néhány fontosabb pillanatát villantja föl, ezúttal egy magasrangú katonatiszt szokatlan nézőpontból előadott pályarajzán keresztül. A kerettörténetet a főszereplő naturalisztikusan bemutatott szívátültetése adja, melyet meg-megszakít azoknak a pillanatoknak a felidézése, amikor Kleinnek különböző életszakaszaiban váratlanul gyengélkedni kezdett a szíve.

Kapcsolódó cikkünk: Bak Árpád: Keleten a helyzet / 6. Anilogue – 1. rész

Vö. Hering Orsolya: Ha elhagy a férjed, olvasd a Rámájanát!
Varsányi Gyula: Animációs kordivatok
Báron György: Cinema animé

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek