Az opera sok tekintetben egyedülálló Haydn életművében. Különös már a bemutató története is: a darab 1779. december 6-án, Esterházy „Fényes” Miklós névnapján hangzott fel először, de nem az eszterházi operaházban, mivel az a bemutató előtt két héttel porrá égett, hanem a vele szemben máig is álló, az előadás céljára sebtében alkalmassá tett bábszínházban. De a műfaja is különleges: jóllehet – Haydn életművében egyedül – a barokk opera seria emblematikus librettistájának, a fiatal Haydn személyes ismerősének, Pietro Metastasiónak a szövegkönyvére íródott, s operaszínpadon mutatták be, mégsem „igazi” opera, s Haydn sem tekintette annak. Haydn 1766 után írt olasz operái, komolyak, vígak va gy közbülső jellegűek, egy kivétellel mind a dramma (giocoso, eroico stb.) megjelölést kapták szerzőjüktől; darabunk megnevezése viszont szikáran „azione teatrale”, vagyis „színpadi cselekmény”. Az eltérő cím valóságos műfaji különbséget takar: ez Haydn egyetlen olasz nyelvű színpadi műve, amelyből hiányzik a secco recitativo, a pusztán continuóval kísért énekbeszéd: a tradicionálisan statikus áriák között a cselekmény a zenekar nagyon is aktív, beszédes, kifejező részvételével zajló ún. accompagnatókban halad előre. Ez a különleges kompozíciós megoldás bizonyára összefügg azzal, hogy a cselekmény egyenes vonalú, kevéssé drámai: létezik ugyan egy alapvető bonyodalom, egy tragikus félreértés a szerelmesek, a két főszereplő között; de kézenfekvő, hogy ennek feloldása csak idő kérdése. Haydn ezért inkább arra vállalkozott, hogy beszédes és végtelenül árnyalt zenekarának segítségével a szereplők jellemének finomságait, lelkiállapotuk rezdüléseit helyezze a középpontba; így jött létre egyik legegyénibb és legelbűvölőbb színpadi műve. Hozzátehetjük, hogy ebbe a darabba még egy korabeli műfaj: a zenekarkíséretes prózai recitáción alapuló melodráma is beszűrődik: arra jellemző a zenekarnak a L’isola disabilitatában megfigyelhető kezelésmódja, amely a hőssel mintegy párbeszédet folytat, szavába bele-belevág, mondandóját mintegy szenvedélyesen kommentálja.

Halmai Katalin

A kompozíció ilyen módon különösen alkalmas hangversenyszerű előadásra, hiszen a díszletek funkciójának egy részét a különlegesen gazdag hangzású, rendkívül kifejező és a cselekményben aktív szerepet játszó zenekar mintegy magára vállalja. Ugyanakkor jutalomjáték a tudatos, precíz és sokszínű palettával rendelkező Orfeo Zenekar és karmestere, Vashegyi György számára. Ám az előadás ennél az ígéretnél is jóval többet nyújtott a nagyszerű énekesgárda jóvoltából. Ritka élmény, amikor egy opera szólistái között nincs gyenge láncszem, akinek halványabb teljesítménye óhatatlanul rávetül az összképre. Ez az előadás ilyen élménnyel szolgált. A darab négy szereplője két párt alkot: a régi szerelmeseket Costanzát (Halmai Katalin) és Enricót (Kálmán László) egy hajótörés és egy rablótámadás szakította el egymástól. Costanza egy lakatlan szigeten reked húgával, Silviával (Váradi Zita), abban a hiszemben, hogy Gernando hűtlenül elhagyta őt. Gernando azonban, hosszú fogságból szabadulva, Enricóval (Sólyom-Nagy Máté) visszatér a szigetre, hogy kedvesét megkeresse. Már-már halottnak hiszi, amikor rátalál és megbékíti; közben Silvia és Enrico is egymásra talál.

Váradi Zita (Monoki Attila fotója.)

A legnagyobb meglepetést azonban Váradi Zita jelentette számomra. Ő beugróként énekelte Silvia szerepét a tavaly Eszterházán ebben a szerepben kitűnően bemutatkozó Wierdl Eszter helyett. S mégis, Váradi nyújtotta a legjobb teljesítményt a kitűnő mezőnyben. Technikája, intonációja magabiztos, hangja pedig élményszerűen kiegyenlített, természetes és rendkívül szép minden regiszterben. A naiv, majd a szerelem által alaposan megkavart Silvia szerepét sok humorral és érzékenyen alakította, az együttesekben remekül reagált és alkalmazkodott. Sólyom-Nagy Máté ugyancsak remek volt, s a szerepen át talán az ő esetében vált érzékelhetővé az egyéniség, a született színész-alkat.

A mű a maga egészében hangszerelési bravúr, és rendkívül sokat bíz a fúvósokra. A fúvóskar pedig briliánsan szerpelt, és meghatározó szerepe volt a szebbnél szebb zenekari hatások létrehozásában. A zenekari és karmesteri teljesítmény további jellemzésére talán elég lesz az utolsó jelenet, a finálé példáját említenem. Ennek hangszerelése éppoly áttört, szólókkal tagolt, mint valamelyik jó évtizeddel később írt londoni szimfóniáé. (Az előadás egyetlen komolyabb technikai problémáját az itteni csellószóló jelentette.) Ezt a finálét Vashegyi György és együttese ugyanolyan kidolgozottan és érzékenyen játszotta, mint egy szimfóniát. A boldog vég tuttijában egybetorkollott a kitűnő zenekar, a karmester és a remek énekesek teljesítménye, s az utolsó ütemekben már talán mindenki együtt mosolygott.