Evangelion 1.0

Különösen az Evangelion 1.0 (Nem) vagy egyedül (Hideaki Anno, 2007), amely az 1995-ben indult Neon Genesis Evangelion című tévésorozat négyrészes moziadaptációjának első epizódja. Televíziós sorozatból mozisorozat – az emberben fenntartásokat szül a „termelői szemlélet”. A várakozások részben be is igazolódtak: a történet elnagyoltságában érződött némi futószalag-íz. A tévéváltozat első epizódjait egybegyúró mozifilm főként annak a szubkultúrának készült, amely betéve ismeri az Evangelion-mítoszt, tehát az alkotás elég sok háttértudást feltételez a sorozat egészéről. Én legalábbis csak utólagos hozzáolvasás után kaptam magyarázatot olyan alapvető kérdésekre, hogy például a japán kormány miért bízza egy érzelmileg labilis kamaszra az emberiség megmentését az űrből érkező óriásrobotokkal szemben.

Ponyo a tengerparti sziklán

Miközben a filmre összegyűlt kisebbfajta tömeg érzékelhetővé tette, hogy a japán kultúra milyen mértékben képes megvetni a lábát nyugaton, a film judeo-keresztény szimbolikájával paradox módon ugyanakkor azt is szemléltette, hogy a Kelet is ezgotikumot lát a Nyugat ősi hagyományaiban. Anno filmjében az ismeretlen eredetű, az emberiségre törő megarobotok bibliai angyalok nevét viselik és mindannyian Ádám leszármazottai. Azért jöttek a Földre, hogy elpusztítsák Lilithet, aki egy – a Talmud homályos utalására épülő – alternatív középkori teremtésmítosz szerint Ádám felesége volt, és akit teremtője az első férfihoz hasonlóan porból és sárból teremtett, vele egyenlő jogokkal ruházva fel őt. A X. század környékén keletkezett történet szerint (melyet az utóbbi években a feminista kritika is leporolt), miután Ádám megpróbálta elnyomni Lilithet, az fellázadt férje ellen és függetlenséget keresve önként kivonult az Édenkertből.

Anno nem az egyetlen animerendező, aki a nyugati eszme- és vallástörténethez nyúl vissza: a legismertebb japán rajzfilmek közé tartozó Páncélba zárt szellem (Mamoru Oshii, 1995) egy azóta híres jelenetében Pál apostol Korinthosziakhoz írt levelét citálja, míg a film idézetekkel túlterhelt második részében (Páncélba zárt szellem 2.: Ártatlanság, 2004) további bibliai utalások is elhangzanak. Nem úgy viszont Hayao Miyazaki filmjeiben, amelyek ökocentrikus, animista szemléletét a sintoizmusból lehet levezetni, és amelyekben a nyugati kultúra legtöbbször a természet és az ember harmóniáját megbomlasztó erőként jelenik meg. Nem tér el ettől a hagyománytól a távol-keleti sztárrendező legújabb alkotása, a Japánban először idén júliusban bemutatott Ponyo a tengerparti sziklán sem.

A kis hableány meséjét lazán követő történet főhősei egy ötéves, félig ember, félig hal lány és egy őt segítő, vele egykorú fiú. Nem hiányzik a Miyazaki-univerzum többi kötelező alakja sem, élükön az ellenlábas uralkodóval, akit a két főszereplőnek jobb belátásra kell bírni. Szokás szerint most sem „legyőzni” kell őt a hagyományos értelemben, hisz a rendező történeteiben nem létezik az archetipikus gonosz fogalma. Mivel a film elsődleges közönsége látszólag a főhősökkel egyidejű korosztály, sem vizuálisan, sem a forgatókönyvet tekintve nem jellemző rá a korábbi Miyazaki-filmek nagyfokú kidolgozottsága, különösen a szerző olyan kultikus munkáihoz képest, mint a Nauszika: a szél harcosai (1984) vagy A vadon hercegnője (1997).

Persze ha ragaszkodnánk ehhez a merev korosztályi besoroláshoz, figyelmen kívül hagynánk azt a kulturális közeget, amelyben a mű keletkezett és amely a nyugati normáktól eltérően határozza meg a gyermek- és felnőttkor viszonyát. Az elmúlt évtizedekben a különbség e tekintetben a globalizáció ellenére sem csökkent. A kawaii néven ismert „cukiság”-kultuszra kell itt gondolni, amely Japánban az 1970-es évek elején ütötte föl a fejét először. Kezdetben a tizenéves japán lányok körében kezdett el terjedni, akik közt hirtelen divat lett a burikko-ji, vagyis a gyermekkézírás.

Az erdő zongorája

Később a társadalom egyéb rétegei is átvették a kisgyermekkort idéző különböző allűröket, melyek népszerűsége ma sem látszik lankadni: amennyiben hihetünk különböző beszámolóknak, Japánban ugyanúgy nem meglepő egy állatfigurás zoknit viselő, képregényt olvasó menedzser látványa, mint egy mézeskalács-kunyhót formázó rendőrségi paviloné, vagy óriási Pikachu-figurákkal díszített sugárhajtású utasszállító repülőké. Az utóbbi kapcsán az ANA légitársaság hajlandó volt több mint egymillió dollárt fizetni a Nintendónak a figurák használati jogért három Boeing 747 külsején, hogy népszerűbbé tegye utasai közt a transzkontinentális járatait. Ám ahogyan az egyesült államokbeli piacon egy ilyen marketingstratégia megkérdőjelezhető lenne, ugyanúgy az is kérdéses, hogy a Ponyo a tengerparti sziklán a tengerentúlon, illetve Európában oda fog-e kerülni a polcra Miyazaki „felnőttebb” filmjei mellé.

Az erdő zongorája (Masayuki Kojima, 2007) két zongorázni tanuló kisiskolásról szóló története mögött látszólag zenepedagógiai módszerek konfrontációja áll. Ám a film vége mégis inkább a japán kultúrát állítja szembe a „nagyvilágéval”, de vélhetően Európával, méghozzá az utóbbi javára. Amamiya híres koncertzongorista fia, aki a családi hagyományoknak megfelelően maga is ugyanerre a pályára készül. Minden nap hangyaszorgalommal gyakorol a szobájában, míg mechanikus pontossággal le nem tudja játszani az országos zongoraverseny beugró darabját, Mozart a-moll zongoraszonátáját. Barátja, a szegénynegyedben élő Ichinose soha nem tanult zongorázni, nem tud kottát olvasni, még a zeneszerzőket sem ismeri, de játékán azonnal hallatszik, hogy őstehetség. A közeli erdő egy erdei tisztásán játszik néha a saját kedvére egy otthagyott, rejtélyes körülmények közt oda kerül zongorán, melyet csak ő tud megszólaltatni.

Először barátja, majd egy tanára is fölfigyel tehetségére, de az erdőben kiérlelt játékstílus nehezen illeszthető be a zenei karrierépítés bürokratikus menetébe. A film végén nyíltan megfogalmazódik: azt a szabadságot, amit korábban a természet nyújtott Ichinose számára, más ország környezete jobban meg tudná számára teremteni, mint Japáné. Figyelemre méltó eltérés ez Hayazaki filmjeinek érveléseihez képest, melyek központjában a természet és a helyi kulturális gyökerek újrafelfedezése áll.

Kapcsolódó cikkünk: Bak Árpád: Kinn is vagyok, benn is vagyok / 6. Anilogue – 2. rész

V.ö. Vodál Vera: Partra vetett hal / Miyazakival nyitott az Anilogue
Tóth Ágnes Veronika: Párhuzamos világok