Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MEGHALNI GYŐZELEM

Roger Vitrac: Viktor, avagy a gyermekuralom / Új Színház
2008. nov. 30.
De szívesen nézném az előadást Botos Évával, Almási Sándorral az egyik, Pokorny Liával, Huszár Zsolttal a másik házaspár szerepében, és Pálfi Katával Ida Mortemart-ként! TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Bánsági Ildikó, és Gáspár Sándor
Bánsági Ildikó, Györgyi Anna és Gáspár Sándor

Harminc körüliek csáváját tehát, fiatal színészekkel. Örömest nézem így is, egy másképp fiatal szereposztásban: mint az elhazudott fiatalságba – a konvencionálisan képmutató felnőttségbe – belefáradtak „komikus tragédiáját”.

A magyar színházak (Nemzeti, A Macskalápon stb.) és rendezők (Babarczy László és mások) számára ismerős, ötvenéves szerb rendező-színész, Radoslav „Rale” Milenković jó színészvezetésű, stilárisan összefogott, a gondolatok érdekében lekoptatott díszlet-, ám feldúsított jelmezvilágú előadást hozott létre (régebben már színre vitte az 1928-as datálású, szürrealista, preabszurd, egyben Feydeau-fityiszes színművet a niši Nemzetiben).

Az ebadta Viktorra éppen a kilencedik születésnapján jön rá, hogy az „öregek” orra alá pörkölve fellázadjon. A szomszéd kislány Estherrel – akiről kiderül: Viktor vér szerinti féltestvére – levetik a gyeplőt, félig öntudatlanul utánozni kezdik a felnőtteket, szóban és tettben leleplezik, kigúnyolják, lehetetlenné teszik őket, mivel igencsak bőséges a tudomásuk, a paródialeltáruk az „ősök” szerelmeskedési és nemszeretlek szokásait illetően. A klasszikus időegység, a (szűk) huszonnégy óra Viktornak elég arra, hogy születése perce után hajszálra kilenc esztendővel végleg kivonja magát ebből a közegből, melyet ugyan nem ért teljességében, de teljességgel nem kíván belenőni. A darabnak nem ő az egyetlen halottja, s nem egy élőhalott marad vissza a kis győző halálcsínye nyomán.

Bánsági Ildikó és Gáspár Sándor
Bánsági Ildikó és Gáspár Sándor

Fábry Juraj hármas osztatú forgószínpadán az egyik, szinte üres, hullaszín szoba a halál laboratóriuma (már az sem jó előjel, hogy gyakran egy mechanikus varrógépet látunk benne magától működni. Egy varrógépnek is mennyi asszociációja nyílhat – „vissza” a Párkák, „előre” az esernyő meg a boncasztal felé!). A másik két helyiség egymásnak nappali és éji megfelelője. Utóbbiból kivesztek a színek és többségükben a tárgyak is: a tölcséres lemezjátszó fellapult a falra, a kétdimenziós festett székről természetesen lepotyognak az apa gondos-ügyetlenül összehengerített ruhadarabjai. A játékmódot e két helyiség kevésbé különíti el, mint amennyire megtehetné.

Milenković gondosan kimért, igényesen kacagtató koreográfiára járkáltatja, futtatja figuráit, akik általában az ünnepi nagy asztal köré tömörödnek, a hitvesi ágy rideg öblét keresik, vagy tanácstalanul mászkerálnak a térben. A mozgássorok ismétlő, újra-újrakezdő jellege alighanem eltúlzott. A polgári életvitel erkölcsi amorfságát elég engedékenyen és nem különösebben újszerűen, ám rutinosan kifejező csipkés mimikai és gesztikai formák kellő absztraktságukban is szorosan érintkeznek a realitás mindennapi tapasztalataival, viszont hajlamosak kiüresedni.

mmmGyörgyi Anna

Nagy Zoltán (Lonségur tábornok) a családi ünnepség tetőpontjától kezdve jelen van, mégis minden mozdulata, megszólalása olyan (noha találó), mintha épp most érkezne. (Alaposan kidekorált francia díszuniformisának hátára, a bal vállra Nagy Fruzsina még ízléses, vércseppes golyónyomokat is lövetett. A színorgiás, korhűen szabados jelmezek aduja a több női öltözékbe applikált, szőtt, a döntő minutumban feltárt műanyag meztelenség-imitáció: a mell, a punci is mű.) Gáspár Sándor (Charles Paumelle, Viktor apja) unalomig fésülgeti haját az elő-előkapott nagy fehér fésűvel. Szerencsére Gáspárnál ez a fogás mellékes marad, s ő az, aki dühödten belefeketedik a lelepleződésbe. Fiával szemben nem kisebbségi érzések támadnak benne, hanem nehezen fékezett gyilkos indulatok.

Jó társa a szomszédasszony-szerető, a legösszetettebb, legrezdülékenyebb alakot teremtő Györgyi Anna (Thérèse Magneau), aki viszont majdhogynem a társaság szeme láttára nem egyszer, nem kétszer: tucatszor kapkod Charles nadrágjához (pontosabb koordinátákkal: sliccéhez). Derzsi János sötétebben frusztrált mélyből löki felszínre a kaján vénséggé tett, felszarvazott Antoine Magneau-t, Bánsági Ildikó (Émilie Paumelle) a megütődés, a felháborodás helyett a háztartásbeli ámuldozásba, elfojtott tudásba göngyöli magát. Pálfi Kata (Lili) a cirkuszias megoldásoktól nem idegenkedő előadás jól karikírozó, hatalmasan kitömött fenekű, ám szexuálisan kelendő néger cselédlány-bohóca. A csak a darab legvégén érkező orvos képében Horányi László m. v. is hozzátold valamit a végig fontos boncolásmotívumhoz (kibelezés formájában), Rovó Rézinek (Marie, szobalány) is jut egyperces slusszpoén. Vinkó József ötletteli fordítását a pécsi ősbemutató (1986, Szőke István) óta vagy ő, vagy Horváth Barbara dramaturg, vagy más felturbózta (főleg a személyek egzisztenciájától részint idegen durva káromkodásokkal), és (helyesen) a magyarított keresztneveket visszaváltotta franciára.

Jelenetkép
Jelenetkép, elöl: Botos Éva

Vass György jól mozgatja a gyermeki és a felnőtt pálya között a koravén mitugrász Viktort. A térbe leeresztett hintán érkező kissrác bizonyára szemlélhetné kevesebb pátosszal is saját zendülését. Botos Éva szavakból, cselekvésekből mit sem értő, de máris „kész nő” Esthere elsőrangú rajzolat. A leányka stupidan áttetsző, szolgálatkész színpadi jelenléte utal arra: vagy olyan lesz nagykorában, mint a mamája, vagy olyan, mint a papája felesége.

Takács Katalin (Ida Mortemart) titokzatos, férfi-beavató extravagáns angyal a halált hordó nevű (egyébként meg fingóbajnok) nő hosszú szipkás (ám nem cigarettázó) szerepében. Finom festmény, amikor engedékeny, lemeztelenített teste – megint egy boncolási-feltérképezési aktusban – odabocsátja magát Viktor érdeklődő ügyetlenséggel nyomogató, markolgató, tétova ujjainak. Hogy kerül e társaságba? Ingatag az indok, mert az egymás mellett elbeszéltetés, a nyelvi csőd magyarázkodó jelenete nemigen jön be, ez más szituációkkal is előfordul, csak nem ennyire kínosan feltűnő.

Takács Katalin. Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Takács Katalin. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A pályájuk zenitjén járó, ötvenes átlagéletkorú színészek technikailag híven közvetítik Vitrac Alfred Jarry-s társadalomkritikáját és Milenković inkább kedélyes, mint kegyetlen formanyelvét, azonban közös fellépésükben a kívánatosnál halványabb a szülői, nemzedéki megérintettség, melyet a Viktor/Esther-féle vázatörő, titok-kikotyogó, ujjal mutogató forradalom hatására el kellene szenvedniük. Kevesebb a jellemet, érzelmet, morált elégető, kormozó kor salakja, mint amennyi a „hát igen” bólintásán, a „haha” kárörvendésén kívül igazi megrökönyödésre késztetné a nézőt, akinek székéből felkászálódva aligha az jut eszébe, hogy az utca, a város, minden otthon hemzseg haláléhes győztes kisfiúktól, könnyen táncba vihető, lázadóként is cseléd kislányoktól.

 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek