Jelenetek az előadásból

A világszerte talán legismertebb kortárs kelet–európai regény színpadi adaptációja nem előzmény nélkül való kísérlet, hiszen amint azt a kiadott színlap is jelzi, az előadás egyként támaszkodik Milan Kundera emblematikus, bár mára kissé megkopott varázsú, 1984-es prózaremekére és Philip Kaufman 1988–as filmváltozatára. A lineárissá formált, s ilyeténképp alapvető jellegzetességében elváltoztatott narráció, s a filozofikus kitérők mellőzése tehát nem példátlan szentségtörés. Ám ami a Juliette Binoche és Daniel Day–Lewis főszereplésével készült mozifilm esetében működőképes megoldásnak és összességében vállalható koncessziónak tetszett, az jóval kevésbé tűnt megindokoltnak az Ódry Színpadon.

Fekete György átírása ugyanis jószerével lecsutkázta a cselekményt, s miközben szívfájdalom nélkül elhagyta a regény néhány előzékenyen dramatizált, s az előadás diktatúra – titkosrendőrség–tematikájába éppenséggel illeszkedő jelenetét (mint például a főszereplő Tomás és fia találkozását egy ellenzéki petíció aláírása/alá nem írása körül), inkább kellemes Beatles–számokkal elegyítette és az Oidipusz–motívum sulykolásával terhelte meg az előadást. Kundera eszmefuttatásainak többsége, így természetesen a beethoveni “es muss sein” is a veszteséglistára került, míg néhány a szereplők szólamaiban kapott helyet, s ha lehet, ez még kínosabb megoldásnak bizonyult. Mert mi tagadás, amikor a szerelem és az együttalvás vélt összefüggései hangzottak fel a színpadon, abban a pillanatban a néző lelki szemei előtt felrémlett egy szemelvényes Müller Péter–felolvasás nyájas képzete.

Alighanem a Kundera által oly részletesen kifejtett, a Sztálin–fiú halálával, a székelés, Scotus Eriugena és Gustave Doré fölemlítésével kísért giccs–téma is elpangott volna Fekete átdolgozásában, ha Kerényi Imre rendezése – akarva–akaratlanul – nem irányította volna figyelmünket lépten–nyomon e motívumra. A névtáblák szorgos felmutogatásával kísért, kivetített felhőátvonulással indított és lezárt történetmesélésben ugyanis komoly szerep jutott a giccsnek. Karel Gott Lady Karneváljának kéretlen és obligát megidézése vagy a davajgitáros orosz kényuralom közhelyes megvillantása éppúgy ezt a regisztert idézte, mint az a tény, hogy a regény utolsó részében megemlített, kutyaként nevelt lábas jószág, Mefisztó malac mondhatni az előadás főszereplőjévé nőtte ki magát. Az ártatlan kismalac hosszú jeleneteket töltött a színpadon, s boldogtalan sivalkodását átmeneti távozásai után még hosszú perceken át hallhatta a víg kedélyű ifjúsági közönség.

“Ha érzésünk nem csal, egy nagy színésznő indult útnak a tegnapi estén. Kallós Boriskában sejtjük a jövő Kakas Toncsiját” – parodizálta annak idején Karinthy Frigyes a vizsgaelőadásokat tárgyaló újságcikkek tenorját, s alkalmasint ehelyütt nekünk is a nyiladozó tehetségekről kellene értékelést adnunk. Nos, a két főszereplő, Csórics Balázs és Trokán Anna rokonszenves, színészi vonzerővel megáldott ifjú ember, s ha játékukon érződik is némi nyerseség és póz, azért színpadi fegyelmük már most példásnak,

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

teljesítményük ígéretesnek ítélhető. A disznókedvelő agyműtétest Kis Domonkos Márk népies ízekkel, a kisdoktort Gulyás Balázs kamaszos bájjal, míg a kulcsszereplővé növesztett belügyest Fejszés Attila ironikus–önironikus játékokkal tette értékelhető színpadi alakká. A magabiztos muzikalitásnak majd’ valamennyi színre lépő birtokában volt, s egyvalamit alighanem mindannyian megtanultak a színészmesterségből e produkció során. Éspedig azt, hogy lehetőség szerint ne vállaljanak a jövőben közös színházi fellépést egy röfögő kismalaccal.