New slovak photography, Frame 007, Fresh & Polish / VAM Design Center, Fotóhónap 2008
2008.11.24.

Ha felül tudunk emelkedni a VAM Design-nak a művészetet viszonteladott illetve kapcsolt áruként tekintő szemléletén, akkor igazán eredeti alkotásokkal is találkozhatunk a fiatal cseh, szlovák és lengyel fotósok kiállításán. MIKLÓS MELÁNIA ÍRÁSA.

Andrej Balco: Subirbs (Szkárossy Zsuzsa felvétele)
Andrej Balco: Suburbs (Szkárossy Zsuzsa felvétele)

Szinte irigyelni kezdtem a szlovák tárlat egyik képének múzeumlátogatóját, akit egy modern, színesre festett és steril kiállítótérben látunk, amint elmélyülten tanulmányoz egy, a falon lévő képet. Mellette a múzeumi dolgozó ül egy asztalkánál, a számítógépébe merülve. Nem zavarják egymást, nem beszélgetnek, mindketten egy tárgy segítségével próbálnak információhoz jutni és kommunikálni másokkal. Feltételezem, hogy a férfitól nem kérték el lépten-nyomon a kiállításra váltott jegyét, nem figyelmeztették többször is, személyesen, hogy a galéria mikor zár, nem potyognak le körülötte a ragaccsal rögzített képek, és azt is, hogy a szervezők ellátták őt azokkal az alapinformációkkal, amelyek a szemlélt tárlat műélvezésének feltételeit megteremtik.

Jana Ilková fotója
Jana Ilková fotója

A VAM Design Center kölcsönzött kiállításainál hiányzik a szervezettség. A nemzetenként elkülönülő három terem anyaga az „amit kaptunk” elve alapján kerülhetett a téglafalakra. A cseh teremben például tudomást szerzünk a 2005 óta megrendezésre kerülő FRAME-ről, amelyen fiatal cseh, lengyel, szlovák és magyar fotósok versenyeznek több kategóriában, és amelynek tavalyi díjnyertes cseh alkotásait tekinthetjük meg – köztük néhány díjazott lengyel alkotást –, ám a másik két teremben semmilyen eligazítást nem kapunk arra vonatkozóan, hogy mit látunk. Ugyanazokban a témákban díjazott műveket, vagy éppen a nem díjazottakat? Vagy nem is a FRAME-hez köthető, hanem a kurátorok egyéni szempontok szerinti összeállítását? A szlovák tárlaton semmit nem tudunk meg a fotósokról, néhol még a nevüket sem, és elvétve tűnik fel a kép vagy a sorozat címe és a készítés ideje. A lengyelek falméretű fotói alatt úgy kell kibogarászni a parányi betűmérettel írólapra nyomtatott neveket, valamint a hol magyar, hol angol nyelven olvasható leírásokat. A csehek ehhez képest bőbeszédűnek tűnnek, ám a kísérőszövegek megértéséhez harmadik nyelvként a csehet is ismernünk kellene.

Szemző Viktor fotója
Szemző Viktor fotója

A körülményeknél azonban sokkal fontosabbak a képek. Például az, hogy mindenféle plusz információtól függetlenül hogyan realizálódik bennük a hely- és időspecifikus „kortárs”. Milyen problémák foglalkoztatják az alkotókat, és ezek milyen vizuális nyelvezettel fogalmazódnak meg? Kirajzolódik-e egy egységes társadalom- és identitáskép a közép-kelet európiaság (közös) tapasztalataként, avagy az alkotások a globalitás és az egyetemesség jegyében nyernek érvényt?

A leginkább szociológiai indíttatású témákkal a szlovák tárlaton találkozhatunk. Szemző Viktor fotósorozata a (poszt)szocialista lakótelepek névtelen embereinek életképeiből mutat be válogatást. A kisgyerekes anyák, a kutyát sétáltató emberek, a ráérő öregek, a siető fiatalok és a játszó gyerekek mind mozgásban vannak: valahonnan valahová tartanak – munkába, bevásárolni, szabad időt eltölteni vagy hazafelé –, miközben a régmúlt idelógiák nyomait őrző épületek örök és változatlannak tűnő kulisszaként magasodnak föléjük. Andrej Balco fotóin be is lépünk ezekbe a külvárosi lakásokba, ahol divatjamúlt bútorok között szebb és jobb világról álmodnak a hétköznapi hősök.

Petra Cepková: Analgeticon (Szkárossy Zsuzsa felvétele)
Petra Cepková: Analgeticon (Szkárossy Zsuzsa felvétele)

Jana Ilková képein anyák és lányaik pózolnak műteremi körülmények között, akárha divatos címlapfotóról néznének ránk. A tekintetükből áradó szomorúság azonban nem egyszerűen a jelennek szól, a (női) sorsnak való kiszolgáltatottság örök körforgása jelenik meg bennük: egyszerre idézik emlékezetünkbe Dorothea Lange harmincas évekbeli portréit a gyerekeiket egyedül nevelő vándormunkás asszonyokról és a napjaink voayeur-szempontjainak megfelelni kényszerülő nőket. Petra Cepková az Anelgeticon sorozatában szokatlan közelségben és empátiával közelíti meg portréinak magányos, a társadalomból számkivetett alanyait: hermafrodita férfiakat, nőket és gyerekeket. A cikk elején említett fotó ismeretlen szerzőjének többi képén szintén magányos embereket látunk hipermodern körülmények között – irodaházakban, munkahelyen, galériában stb. –, amint valamilyen kapcsolatot próbálnak meg kialakítani másokkal: egy nő piros labdára teszi a lábát, ami a játék gazdájának képvilágon túli jelenlétét feltételezi, egy másik fotón automata szerkezetekkel gépesített irodában egy férfi telefonál – készülékének zsinórja összeköti a tér két legtávolabbi pontját.

Kamila Musilová: A plüss, aki azt hiszi, hogy valamivel több sorozatából
Kamila Musilová: A plüss, aki azt hiszi, hogy valamivel több sorozatából

Marek Kvetan impresszionista festmények hatását keltő fotói a személyiség egyediségének, illetve a megismerésnek a lehetetlenségét ábrázolják: a pixelnagyítás technikájával készített portrék a „minél közelebb mész, annál inkább távolodsz” identifikációs problémájának izgalmas vizuális megfogalmazásai. Radovan Čerevka és Pavel Smejkal kulturális és képi ikonok megidézésével teremtenek direkt párhuzamot a történelmi múlt és a jelen között: az előbbi hologramos fotóin női politikusok (Condoleezza Rice, Julia Tyimosenko és Angela Merkel) médiából ismert, „csinált” arcai mögül ugyanazon arcok sebhelyes, „rontott” képei sejlenek fel, Smejkal pedig a huszadik század ikonikus sztár-alakjait (Marilyn Monroe-tól kezdve Keanu Reevese-en, Einsteinen és Michael Jacksonon át Robbie Williamsig) montírozza rá a koncentrációs táborokról készült, mára szintén a kollektív emlékezet részévé vált fotókra.

Tereza Vlcková fotói (Szkárossy Zsuzsa felvétele)
Tereza Vicková fotói (Szkárossy Zsuzsa felvétele)

A FRAME 007 három kategória szerint csoportosítható alkotásai egyetemesebb nézőpontból vizsgálják korunkat és emberét. Kamila Musilová a V.I.P. témájára nevezett fotóin éppen a person hiánya kerül figyelmünk középpontjába. Az üres és steril kiállítóterekben „megéledő” állatpreparátumok – nyulak, őz, denevér, róka stb. – elbizonytalanítják és játékba hozzák az élő-élettelen, ember-állat, szubjektum-objektum oppozíciókat. Tereza Vičková a Boldogság kapcsán hegyes-völgyes természetképekre montírozta a táj fölött lebegő, modellalkatú és egyenkinézetű nőalakjait, amiben egyszerre keveredik a mesék fantasztikuma, a képzelet világa, a levitáció filozófiája, az időből-térből való elvágyódás lehetetlensége és az illúziókeltés kritikája. Ismeretlen szerző feltehetőleg szintén a Boldogság témájára készített képeihez különféle korú és nemzetiségű embereket szólított meg, azokra a kérdésekre várva választ, hogy mivel foglalkoznak, mióta dolgoznak, mit jelent számukra a munka és mit kérnének a három kívánságukat teljesítő aranyhaltól. A tablóknak különös feszültséget ad, hogy miközben a portrék elvágyódással és szomorúsággal telítettek, az alanyok sablon-válaszai leleplezik a munkájukkal és sorsukkal teljesen önazonos és elégedett emberek élethazugságait. A Függőség kategóriában Marcin Morawiczki és Pawel Olejniczak a „pápaságok” – a pápát ábrázoló hűtőmágnesek, öngyújtók, szobrok, fotók – gyűjtőit bemutató Pop Pope sorozatában hitünkről és szenvedélyeinkről mutat együttérző, mégis ironikus látleletet.

Ewa Axelrad: Untitled
Ewa Axelrad: Untitled

Ugyanezeket a kérdéseket a legérzékenyebben, legeredetibben és legjobban kivitelezett vizualitással a lengyel alkotók fogalmazzák meg. Ewa Axelrad Untitled sorozatában a modelleket – „fiúkat és lányokat a szomszédból” – úgy mutatja be márkajelzés nélküli, kopottas, de divatos egyen-ruhájukban, mintha a Benetton-kirakat élettelen bábuit látnánk magunk előtt, arcukon és testtartásukon a mindenkori korszellemnek való kiszolgáltatottság melankóliájával. Playground sorozatának makettszerűségében pedig az újépítésű társasházak lakótelepeinek közege és idegensége köszön vissza.

Kamil Strudzinksi fotója
Kamil Strudzinksi fotója

Kamil Strudzińskinek a gravitációs törvények ellenében zuhanó, eső, emelkedő embereiben a magukra eszmélő, a világra rákérdező, a más dimenziók között élő, illetve oda vágyó sorstársainkra ismerhetünk rá, akik kicsit olyanok is, mint a segítőként Földre dobott angyalok, akik hozzánk hasonlóan szintén nem fogják megváltani a világot. Jarosław Grulkowski Bus stop 2007 fotóin Rembrant-portrékat idéző beállításban és fényviszonyok között a buszmegállóban álló emberek közeli arcképét látjuk. Öregeket és fiatalokat, ahogyan mind ugyanabba az irányba néznek, más-más arckifejezéssel, de elszántan, határozottan, titokkal telítetten. Mint a világon bárki, bárhol és bármikor – ugyanazt várják.

A kiállítások november 30-ig tekinthetők meg.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Fotóhónap 2008 gyűjtőlapon olvashatják.