 Székely B. Miklós és Monori Lili |
Mindenesetre úgy tűnik, az 1600-as években vagyunk, Dimitrij és Marina Mniszech történetét látjuk valami egészen elképesztő tálalásban, jónéhány műanyag játékállat és egy élő tyúk (vagy Pekka kakas?) közreműködésével.
Székely B. Miklós a falra ragasztott, szárnyasikonra emlékeztető, összefirkált papír előtt monologizál. Kezében filctoll, és úgy rajzolja körbe magát, mint ahogy az utcai baleseteknél szokták a testeket. A papíron liláskék vonalrengeteg kavarog, hunyorítva még absztrakt festménynek is elmegy. A szenvtelen önvallomásba belekotyog egy tyúk: kárál, csipeget, ide-oda totyog, a színész hangja meg elveszik a kotyogásban. Ettől a párhuzamosságtól viszonylagossá válik a két hanghatás, és ehhez jönnek később még más bizarr zajok is, egy gombnyomásra csaholó műanyag kutya és néhány recsegve harsanó orosz induló. A díszlet meglehetősen esetleges, de meglepő, például láthatunk elszáradt karácsonyfát lila dísszel, akad egy régi írógép (a cárnak ezen pötyög levelet Monori Lili, azaz Marina), a szereplők kis sámlikon ücsörögnek, a világítást pedig úgy oldják meg a szereplők, hogy a földön heverő lámpákat oda tekerik, ahol fényre van éppen szükség.
 Ujlaki Béla |
Ujlaki Béla többnyire újságot olvas, kvázi-civilként van jelen, ha közbeszól, szinte érthetetlen, amit mond: dadog, elnyeli a szavakat. Viszont ő az, aki Dimitrij múltját valamennyire felfedi: furcsa, piros lavórban egy felnőttarcú baba üldögél, azt pólyázza-pelenkázza (?): talán arra utalva, hogy Dimitrijt meg akarták öletni kisgyermekkorában, de a bérgyilkosok helyette egy társát tették el láb alól, így ő megmenekült.
 Székely B. Miklós és Monori Lili |
Monori Lili bepamacsolja Székely B. Miklós arcát borotvahabbal, és egy hatalmas karddal borotválni kezdi, közben pedig meglehetősen sajátos évődés zajlik kettejük között: egy inkább ambiciózus mint szerelmes nő vár arra, hogy a leendő cár felesége legyen. A férfi viszont bevallja, hogy ő csupán Grigorij, egy szökött szerzetes, nem Dimitrij, de Marina ragaszkodik hozzá, hogy szerezze meg a trónt, akárki is, csak azután beszéljen szerelemről.
Mindenki civilben van, a történelem cafatai profánabbul és ironikusabban már nem is lehetnének tálalva. A szereplők mintha csak otthon, a konyhában beszélgetnének, mégis éppen a hangsúlyozott pátosztalanságnak köszönhetően mállik le végre a történelemkönyvek illuzórikus, „objektív” igazsága, és szálazódik szét a történet számtalan szubjektív, bizonytalan benyomásra. Az előadásban mindenkinek csak a saját igazsága a valóság – ha Virginia Woolf közbelép valamilyen módon, hát emiatt.
 Poyntz Hall. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Mindenesetre a záróképben a tyúk, három műanyag ló – az egyik valamiféle hosszú, platinaszőke sörényű Barbie-póni – egy bukfencező, felhúzható kutya és egy WC-papírral körbetekert, piros lavórban csücsülő baba bevonul Moszkvába a felharsanó zene hangjára…
Bár meglehetősen zavarbaejtő az előadás, egyáltalán nem unalmas, mivel nagyon kell figyelni, hogy bármilyen összefüggésrendszert, de legalább kapaszkodót találjunk a totális bolondokházában, mielőtt a műanyag állatok tényleg átveszik a hatalmat. Monori Lilit és Székely B. Miklóst pedig el lehet nézni bármennyi ideig, végeredményben bármit is csinálnak.