Prágai Quadriennálé 2023
2023.07.16.

A rothadásnak indult fű enyhén orrfacsaró szaga, az elénk szórt szalma édeskés illata, a virtuális mélység fölötti hídon az arcomba permetező könnyű vízharmat, a tegnapi és holnapi színházi jelmezeken növekvő penészgombák mintázatai. A világ legnagyobb szcenográfiai kiállításáról ilyen és hasonló élményekkel tértem haza. JÁSZAY TAMÁS BESZÁMOLÓJA.

A Prágai Quadriennálé tizenötödik kiadása zajlott június első felében számos prágai helyszínen. Először (és mostanáig utoljára) tizenkét éve, 2011-ben jártam a színházi látványtervezés aktuális trendjeit valóban az egész világról összegyűjtő monstre rendezvényen. Hogy ez sok vagy kevés idő, arról lehet vitatkozni, ahogy arról is, mennyire jogos részemről az akkor tapasztalt nagyszabású körülmények és élmények visszasírása, vagy legalább a vágy az akkori elemi hatás újbóli megélésére. 


winterreise.box. Fotó: Horváth Judit

De hát mindegy, hogy én mit akarok, mivel nagyot, tán túlságosan is nagyot változott a világ azóta. Ami a szabott, négyévenkénti időzítést illeti, a PQ elég jól átvészelte a legutóbbi (előtti) globális kataklizmát, vagyis a pandémiát: 2021-ben, vírusjárta időkben jelent meg a kiállítás felhívása, amiben Markéta Fantová kurátor a RARE, vagyis RITKA hívószót állította a középpontba. 

Igazi gumifogalom, mint minden jó Schlagwort: olyan tervekkel lehetett pályázni, melyek az előttünk álló, vagyis éppen zajló történelmi korszakváltást, az eluralkodó bizonytalanságot, a minden szinten ingatag körülményeket sűrítve jelenítik meg. Mintha arra is buzdított volna a felhívás, hogy a művészek a saját különleges (értsd: ritka) eszköztárukkal mutassák meg, mi tesz minket emberré az embertelenségben. Az akkori krízis még el se múlt, amikor újabbak kopogtattak az emberiség ajtaján: a PQ ezekre is reagált. 

Az egyszerűség kedvéért mondom azt, hogy szcenográfiai kiállítás az 1967-ben alapított PQ. Valójában összetett, ám világos struktúra szerint, sok-sok, egymással feleselő rétegből épülő, komplex programsorozat ez, ahol a belefeledkezésre hajlamos néző idővel azt is elfelejti, hogy ennek az egésznek az origója mégis csak a színház... Gyorsan hozzáteszem: mindez nem a látogató figyelmetlenségéről tanúskodik, inkább érzékelteti, hogy a 2020-as években a színházinak mondott látvány legizgalmasabb irányait már korántsem a bársonnyal borított zsöllyesorok világában kell keresgélni. 


Encruzilhadas: We believe in crossroads

Teljeskörű beszámolót eszemben sincs ígérni: újságíró legyen a talpán, aki a számlálhatatlan bel- és kültéri eseményt, szakmai beszélgetést, egyszeri vagy rendszeres performanszt és intervenciót, továbbá a tulajdonképpeni „főprogramra”, vagyis az országok, illetve az egyetemisták nemzeti kiállításaira fecskefészekszerűen tapadó, üdítően változatos off-programokat a maguk teljességében átlátta. A teljességre törekvés helyett inkább hagyatkoztam az ösztöneimre: magamat is teszteltem, amikor az érdekelt, melyek a maradandó örömet szerző kiállítási etapok.

Az új központi helyszín, a városközponttól északra fekvő Holešovice évközben mindent is árusító piacként üzemel. És bár a PQ sokszor extravagáns installációi többnyire szépen simultak a történelmi vásárcsarnokok épületeibe, a szemlélőt gyakran fogta el az érzés, hogy a néhány négyzetméteres területen felépített nemzeti „pavilont” cipőkanállal szorították be a kijelölt keretek közé. Ez már csak azért is izgalmas paradoxon, mert éppen a mindenféle értelemben vett konkrét határok cseppfolyóssá válása, illetve eltűnése lehetne az idei PQ egyik központi tanulsága. 

Ennek a legidegesítőbb összetevője a minden „tárlóhoz” kapcsolt QR-kód volt: a papír- és nyomtatástakarékosságot, ahogy az azonnali online update-et lehetővé tevő megoldást méltányolom, de a művészethez való demokratikus hozzáférés minimum véleményessé vált. Arról nem beszélve, hogy a százhuszadik QR-kódot a legérdeklődőbb látogató is mérsékelt lelkesedéssel olvassa le okostelefonjával. Aktuális PQ-olvasási stratégiám gyorsan kialakult: azok a helyek vonzottak, ahol nem kellett kilométeres szövegeket online elolvasnom ahhoz, hogy megértsem, mit látok. 


Gut City Punch

És erre bőven nyílt lehetőség: a bevezető sorokban felidézett intenzív élmények hosszú ideig velem maradnak. Jóval tovább, mint a kukucskaszínpadra készült díszletek kidolgozott makettjei – jó, hogy ezekből kevés akadt Prágában. A szűk terekbe zsúfolt nemzeti kiállítóterek sora innen nézve is tanulságos volt: akik „csak” díszlet- vagy jelmezterveket küldtek Prágába, reprezentálandó a színházi látvánnyal kapcsolatos kurrens elképzeléseiket, máris hátrányba kerültek a változatos interakciókra buzdító projektekkel szemben. 

Márpedig az idei PQ-n a fő hangsúly a néző meg- és átmozgatására került, aggyal és érzékszervekkel egyformán közreműködést kívánt a legtöbb installáció. Elismerem ugyanakkor, hogy furcsa lehet a magyar színháznézőnek erjedő fűről, bolyhos tükörfalakról, hervadó virágkompozíciókról olvasni, és akkor a (már megint...) QR-kód segítségével irányított kültéri sétákról, az installációkat megbontó intervenciókról, az okoseszközök kameráján születő, a valóságban láthatatlan színházról még nem szóltam. 

Muszáj beszélni a PQ-n hagyományosnak mondható magyar jelenlétről, és nem csak azért, mert a Devich Botond és Tarnóczi Jakab nevével fémjelzett, az Örkény Színházban futó Winterreise alapján készült winterreise.box című installáció megnyerte a legjobb dizájn díját. A black box színházi térből kiemelt, körbejárhatóvá tett, kívülről tizenkétcsatornás videóinstallációval bővített dobozdíszlet artisztikus lepusztultságával a melankólia perfekt térbeli kivetülése. A PQ ideje alatt napi másfél órákra a térbe lépett Borsi-Balogh Máté is, aki nem (egészen) Schubert dalciklusát énekelte, „csupán” létezett a matracok, a hűtő és a lapostévé háromszögében. És közben olykor énekelt, sört pattintott, csipszet rágcsált, heverészett, mobilozott: médiummá vált, aki/ami a saját testén folyatja keresztül és értelmezi a szobát. A kis, szűk teret egy nagyobb, szűk térbe zsúfolták a szervezők: a Borsi-Balogh „előadását”, a „színpadot” ülve-állva figyelő közönség bármikor nézőpontot válthatott, ha odalépett a doboz külső falán elhelyezett képernyőkhöz, amiken az „igazi” előadás részleteibe hallgathatott és nézhetett bele, mintegy rekonstruálva a produkciót. 

A PQ Studio [Un]Common Design Project részeként prezentált, a Magyar Képzőművészeti Egyetem másodéves BA-szakos látványtervező hallgatói által készített, Nagy Fruzsina mentorálásával létrejött Whomanity társadalmi relevanciája és kivitelezésének igényessége miatt emelkedett ki a tizenhárom kiválasztott egyetem hallgatói projektjei közül. A Kékszakállú herceg várától kiinduló, de a Magyarország által nem ratifikált isztambuli egyezményről és annak hétköznapokban tapasztalható súlyos következményeiről gondolkodó installáció – Nagy korábbi projektjeihez, vagy a Soharózával közös, a PQ alatt is megtekinthető Keleti blokk-sűrítményhez hasonlóan – a hagyományos értelemben vett jelmeztervezésen messze túllép. A nők ellen elkövetett, a családon belüli erőszak szó szerint vett lenyomatai a hallgatók által elkészített, viselt, levetett, lefilmezett, köztéri intervenció során a járókelők által „előállított”, illetve módosított ruhákon jó ideig ott maradnak. 

A továbbiakban az Országok és régiók, vagyis a nemzeti kiállítások közül a kedvenceimről beszélek röviden. A válogatás szubjektív – az hab a tortán, ha a nemzetközi zsűri által hozott díjlistával itt-ott korrelál. Ahogy már jeleztem, elsősorban az érzékszerveket jótékonyan manipuláló koncepciók vonzottak; azok, amelyek a saját komfortzónámból kiléptettek. 


Crop

Ha valaki például június elsején közli velem, hogy néhány nap múlva babot, fűszereket és más termékeket kézimérlegre pakolászva fogok zenét „írni”, kiröhögöm. Márpedig a – legjobb csapatmunkaként díjazott – brazil Encruzilhadas: We believe in crossroads című installációban ez (is) történt: a padlástérben berendezett, száraz szalmával borított helyszín apró titkok sorát rejtette. Az említett mérleg fülesen hallható hangjai a rá helyezett súlyok hatására változtak, miközben az előttünk futó videón brazil piaci életképeket néztünk. A kifeszített dobokra mért ütések hatására hang- és fényeffektek léptek működésbe, egy másik különös szerkezet felületére szórt babszemek személyre szabott jóslattal örvendeztették meg a nézőt, és így tovább. Intenzív, sűrű, vállaltan kaotikus, sokcsatornás, érzéki élmény.

Más szenzorokat csiklandoz a francia – a zsűri díjával elismert – Gut City Punch, ami valójában helyspecifikus homokinstalláció: a nagyobbacska sarokba beszorítva, ledlámpák hideg fénye alatt csöveket, csatornákat, ismeretlen rendeltetésű műszaki tárgyakat látunk – egytől egyig homokból megformázva. Az épít(kez)és és a rom(bo)lás kivételes erejű sűrítése a fenntartható, zéró ökológiai lábnyomot hagyó „pavilon”, ami a világot megváltoztató emberi beavatkozás erejéről és reménytelenségéről egyaránt beszél. 


Half the Minutes

Van gondolati kapcsolódás a katalán Crop projekttel (ami elnyerte a ČT művészeti díját a társadalmilag legérzékenyebb kiállításért), amennyiben mindkét installáció a világban általunk hátrahagyott nyomokról, azok mulandóságáról vagy éppenséggel hosszan velünk maradásáról (is) tudósít. Még ha itthon nem is beszélünk róla (eleget), a hagyományos értelemben vett színház az egyik legpazarlóbb, a környezetre a folyton újratermelt díszletekkel, jelmezekkel, a fesztiválbiznisszel a legkártékonyabb művészeti formák közé tartozik. A katalán alkotók gyárakat idéző, néhány négyzetméternyi vasrácsfelületen sétáltatják nézőiket, akik fülesen keresztül hallgatják meg a színházi jelmezek különböző évekre datált „történeteit”. A 2053-ba kitekintő fikció szerint a már lejátszott jelmezeken a PQ ideje alatt táplált gombák nőnek, új életciklust (?) kezdve a ruhatörténelemben.

Aktív részvételt, a látvány taktilis befogadását sürgette a portugál – a PQ „gyerekdíját” elnyerő – Half the minutes című projekt: szőrös, bolyhos falak határolják a szűk, cellafolyosószerű építmény belső oldalait. A leghosszabb sorok nem csak a zárt, épített közeg szerény befogadóképessége miatt alakultak itt ki: a teret hatékonyan kitágító, amolyan elvarázsolt kastélyfílingje van az egésznek, ahol a remélhetőleg nem klausztrofóbiás néző-résztvevő legszívesebben naphosszat simogatná a ravasz tükrökkel is borított falakat ellepő csillogó, selymes, világító üvegszálas kábeleket.


Home Box Theatre

Akadtak rövid távon hatásos, másodszor már hiányérzetet hagyó projektek is. A dán Home Box Theatre mintha félig zárt sötét sátor lenne, ahol egy antik szekreter különböző fiókjait kihúzva immerzív élmény részesei leszünk: hat Shakespeare-darab esszenciáját – valójában közegét, atmoszféráját – kapjuk elénk és körénk kivetítve. Szerintem nem csak az én kedvencem volt a ventillátorral dúsított A vihar-etap. Az alkotók szerint a pandémia magányára, az otthon elérhetővé váló színházi élményre reflektál a projekt, mi több, a storytelling új dimenzióját vizionálják általa – hát jó, legyen. 

Kedvemre való volt a román The Bridge is, ami elvileg az emberi együttlét lehetőségeiről gondolkodott. Az én benyomásom szerint azonban a látogatók másra használták a vízzel körbeölelt folyosót, amit két irányból is meg lehetett közelíteni: a plexi függőhídról – amin meglehetősen bizonytalan járás esett – szemlélhettük az alattunk, körülöttünk, fölöttünk szemerkélő, csepegő, örvénylő vizet, amit látványos és hatásos videóinstalláció kísért. Az alkotók belső meditációról, a híd két oldaláról egymás felé induló látogatók nem csak testi értelemben vett találkozásáról írnak, a dolog mégis megmaradt a spektákulum szintjén.


Garden of Living Things. A képek forrása: Prágai Quadriennálé

Szemben az ukrán Garden of Living Things projekttel, amihez újra és újra visszatértem. A valódi fűvel borított, megemelt dobogó a kiállítás tulajdonképpeni tere, ahol kilenc ukrán művész állított ki műalkotássá transzformált, többnyire hétköznapi tárgyakat. A látogató megkóstolhatta a rozsdás fémradiátor alá helyezett bögrékbe leengedett vizet. Egy műanyaghengerbe helyezett mérlegen lemérhette okostelefonja vagy kulcscsomója súlyát – a mérleg másik serpenyőjére ehhez töltényeket kellett helyeznie. És így tovább: a banális színeváltozása nekünk, velünk, általunk jön létre – ha hagyjuk. 

A cikk a Prágai Quadriennálé külföldi újságíróknak szóló programjának keretében született.