Négy év után öt résszel tért vissza Charlie Brooker kultsorozata. Az új évad a jövőt boncolgató pszichothriller helyett a kommersz horror felé tendál, nagyrészt maga mögött hagyva a szellemiséget, amely magasra repítette a sorozatot. CSOMÁN SÁNDOR KRITIKÁJA.
A Fekete tükör hatodik évadának megítéléséhez több aspektusból lehet közelíteni: hasonlíthatjuk az előző évad részeihez, az egész szériához, vagy az előzményeket figyelmen kívül hagyva értékelhetjük önmagában, friss antológiasorozatként. Az első kettő legitim hozzáállásnak tűnik, hiszen a progressziót a saját mércéjéhez lehet igazán mérni. Az utolsó koncepció azért tűnik nehézkesnek, mert a 2011-ben a Channel 4-en induló epizódok (1-2. évad), majd a már Netflix által jegyzett nagy visszatérés (3. évad), de még részben az egy évvel későbbi negyedik évad és a 2018-as Bandersnatch is – pár kivételtől eltekintve, mint a Metalhead vagy a National Anthem – egy viszonylag könnyen lehatárolható tematikára építettek. Az indulásakor szinte ismeretlen Charlie Brooker produkcióját az tette igazán unikálissá, hogy disztópikus jövőképeivel olyan jelenségekre reflektált, melyek a ma társadalmát is meghatározzák. Nem csak álmodta a holnapot – mely jóslatokból azóta több is megvalósulni látszik, vagy már meg is valósult –, hanem a trendekkel ellentétben nem a technológiát tette elsődleges felelőssé (nem letagadva annak jelentőségét), hanem az azt létrehozó, az eszközöket rosszul vagy rosszra használó modern embert, a fogyasztót. A legtöbb történet makróban arról szól, ahogy az adott vívmányt használó egyén kifordul magából, ám a probléma gyökere nem az adott eszközben, hanem önmagában keresendő. Adott a kérdés, hogy ha ezt leválasztjuk, akkor mitől Fekete tükör a Fekete tükör? Felmerülhet még a társadalomkritika, mint részeket átható tematika, így a harmadik vizsgálódási lehetőséget leginkább ezen a vonalon értelmezhetjük.
Nem véletlen, hogy az ötödik évad nem került említésre az előbbiekben. Ennek az az oka, hogy ez a három epizód már nem is az enyhe hanyatlást, hanem a görcsös erőlködés jeleit mutatta. Persze a jelenség már a negyedik évadban körvonalazódott, de az elv, a fő mozgatórugó még akkor is megvolt, akkor is, amikor egy-egy rosszabb minőségű – inkább az eddigi színvonalhoz képest átlagos – epizódot veszünk alapul. Az igazi hanyatlás azonban ezek után következett, hiszen akár a Striking Vipersre, a Smithereensre vagy a Miley Cyrust is bevető Rachel, Jack and Ashley Too-ra tekintünk, a minőségbeli különbségek – még ha egy-két rész gondolatisága elsőre izgalmasnak is hatott – zongorázhatóak voltak. Ezt Brookerék is érzékelhették, hiszen az új évadot egyenesen úgy tervezték el, hogy „bármilyen feltételezésünk van a Fekete tükörről, azt dobjuk ki és csináljunk valami mást”.
 Salma Hayek |
Ez a más, mint utólag kiderült két részre osztja a legújabb részeket: két epizód (Joan is Awful, Beyond the Sea) még hordozza magában az eredeti szellemiséget, míg a maradék három (Loch Henry, Mazey Day, Demon 79) közül egyik sem játszódik a jövőben (sőt, inkább a múltba réved), műfaját tekintve pedig jobbára a horror eszköztárából építkezik. A Loch Henry ezt inkább a thriller felől fogja meg: egy régi sorozatgyilkos tevékenységét kezdi el kutatni az anyjához hazalátogató filmszakos fiú és párja. A Demon 79 szatírával keveri: egy indiai nőnek megjelenik egy démon a Boney M énekesének képében, hogy ha nem öl meg három embert három nap alatt, akkor jön az armageddon. Míg a Mazey Day a végén mutatja ki a foga fehérét és végül misztikus, a természetfelettit játékba hozó horrorrá válik. Ezzel szemben áll a két, tradicionális értelemben vett Fekete tükör-epizód, a kurrens trendekre reflektáló, metaverzumot mozgató Joan is Awful, illetve a tudat űr és Föld közötti ingázásából erkölcsi drámát faragó Beyond the Sea. Előbbit (akárcsak a Rachel, Jack and Ashley Too-nál) leginkább Salma Hayek szereplésével marketingelték, aki egy középvezetőt játszik a legújabb Streamberry sorozatban – annyi csavarral, hogy a részek egy valós személy, Joan életét másolják le napról napra, így felfedve a toxikus működést, mellyel áruba bocsájtják mindennapjait, titkait, sőt még rosszabbnak is állítják be, mint amilyen valójában. Ugyanígy egy színész köré szervezték a harmadik részt is (Aaron Paul), melyben két űrhajós közül az egyik családját kivégzi egy hippi szekta, így ő már nem tud „visszatérni” a Földre (mivel az ott lévő robottest is megsemmisült), ám kollégája megengedi neki, hogy ha csak hetente pár órára is, az ő testében levegőzzön, majd portrét fessen „barátja” házáról.
 Aaron Paul |
Furcsa egybeesés, hogy ez a kettősség az, ami az évad színvonalát is meghatározza, a törésvonal pedig egy kivételtől eltekintve pontosan ugyanott húzódik, ahol a két típus elválik egymástól. A Loch Henry ugyanis tisztes iparosmunka, mely viszonylag kiszámítható vonalon halad, nincs benne semmi revelatív, viszont kétségtelenül képes a rész végéig kitartó sötét atmoszférát és ahhoz kapcsolódó feszültséget teremteni. A másik kettő azonban mind alapötletét, mind megvalósítását tekintve az antológia mélypontja. A Mazey Day a paparazzi fotózást teszi meg központi témává, mely már a sorozat hajnalán (2011) is kissé elcsépeltnek tűnt volna, viszont a nagy fordulatot követő tíz-húsz perc egy zs-kategóriás tucathorror banalitásával próbálja megrémiszteni nézőjét. Hasonlóan a Demon 79 „ha nem ölsz meg három embert, elpusztul a világ” agyonhasznált kliséjével támad, melyet a Bobby Farrell alakját magára öltő démon és a főszereplő közötti humoros interakciókkal igyekszik felfrissíteni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
A keserű szájíz mellett azonban ott van a maradék két epizód: ezek megidéznek valamit abból, amiből a Fekete tükör kultusza ered. A Joan is Awful premisszája ötletes (Joan este azt nézi a streamingen, hogy mit művelt aznap), karakterei szórakoztatóak és a mostanság divatos metaverzumból is képes kihozni valami újat – bár egy-két évvel ezelőtt mindez bizonyára nagyobbat ütött volna. Végeredményben ezt a részt sem tehetjük a Fekete tükör-epizódok magasabb polcaira, főleg a már sokszor látott leegyszerűsítő, mindent egy fordulattal megmagyarázó befejezés és egyéb következetlenségek miatt. Viszont az biztos, hogy a részben látható átfogó koncepció és egyéb kisebb kérdéskörök (mint a felhasználói szerződés) gondolkodásra késztetnek és ideig-óráig ott maradnak a nézővel. Ám a leginkább „black mirroros” epizód egyértelműen az a Beyond the Sea, melynek története amúgy szintén jól meghatározott mederben halad. Mégis, a sci-fibe ágyazott problémakörök (etikus/elviselhető-e a tudat valódi és robottest közötti utaztatása? egy ennyire traumatizált embert meddig érdemes beengedni a magánszférámba? mit tesz két ember pszichéjével az ilyen szintű egymásrautaltság? stb.), Aaron Paul elképesztő alakítása és a nyugtalanító, nyitott végű lezárás mind-mind olyan attribútumok, melyek Brooker sorozatát a 21. század egyik meghatározó élményévé tették.
Tényleg valami mást kaptunk. Hogy erre számítottunk-e, illetve mindez eléri-e az ingerküszöbünket, azon sokat árnyalnak a bevezetőben említett prekoncepciók: az ötödik évad összképéhez képest érzékelhető némi előrelépés (még ha a Mazey Day és a Demon 79 azt is alulmúlják), kaptunk két olyan részt, amelybe tudunk kapaszkodni és egyet, ami bőven nézhető, de nem teljesen világos, miért a Fekete tükör égisze alatt jelent meg. A kísérletezés szándéka kétségkívül látszik, és bizonyára minden projektre ráfér a változás, ám egy ilyen szinten jelenséggé váló sorozatnál nehezen motiválható az ilyen horderejű fordulat. A Fekete tükör hatodik évadának még csak nem is ez a legnagyobb hibája, hanem az, hogy az újragondolt recept még saját műfaján belül is alacsony színvonalú. Az még nyitott kérdés, hogy ha egy széria ilyen arányban veszti el saját identitását, akkor meddig érdemes folytatni. A megoldás talán a Demon 79 rész elején van: ez már nem Fekete, hanem Vörös tükör.
A sorozat adatlapja a Mafab.hu oldalán itt található.
