Úgy hírlik, az épületet az első direktor belsőépítésze tervezte. Kívülről olyan az egész, mint egy szerényebb Las Vegas-i kaszinó: fáklyák szegélyezik a szobrokkal díszített, vízzel elárasztott feljárót. Az előterek folytatják a motívumot a rengeteg márvánnyal és a tekintélyes lépcsőházzal. A nézőtér ugyan relatíve visszafogott, de azt mondják, rettenetes az akusztikája. A jómódú, kikent-kifent közönség mindenesetre passzol az épülethez.

Elbizakodottság

Rába Roland, Péterfy Borbála és László Zsolt az Oresztészben

Az eddig a magyar kritikus szakma által nem sokra becsült Nemzeti csillaga talán most felemelkedik, hogy az épület új igazgatót kapott Alföldi Róbert személyében. Alföldi amolyan helyi celeb, aki legalább annyira ismert tévéműsorai, mint sikeres rendezői pályája miatt. Korábban a Bárka Színházat, a budapesti színházi élet egyik izgalmas helyszínét irányította. Merész döntést hozott, amikor az új évadot a Nemzetiben Euripidész ritkán játszott Oresztészével nyitotta meg. A drámaíró Klütaimnésztra és Aigiszthosz gyilkosait egy héttel a tett után veszi szemügyre. Elbizakodottságomban felkészületlenül érkeztem a színházba, arra számítva, hogy az Oreszteia középső részét fogom látni. Így aztán nem csoda, hogy rendesen összezavarodtam, amikor váratlanul színre lépett például Helené vagy Meneláosz. Utólag a szövegre pillantva világossá vált, hogy az alkotók hűségesen követték az eredeti művet; még abban is ragaszkodtak hozzá, hogy a kórus alig vesz részt az előadásban (bár eredetileg azt hittem, hogy kihúzták a szerepüket). A dráma új fordításban került színre, a magyarul értők szerint költői teljesítmény. És mégis: az előadás csalódást kelt, bár ez részben Euripidész hibája. A szerző számos szereplőt ugyanis csak villanásnyi időre léptet fel, ahelyett, hogy kidolgozná az őrületében hirtelen cselekvővé váló Oresztész alakját, vagy azt az erősen szexuális színezetű viszonyt, ami a férfi és Élektra között jön létre, aki viszont a darab második felében alig van színen. Mindazonáltal a rosszul informált megfigyelő Alföldit hibáztathatta azért, hogy nem sikerült megfelelően használnia a zsúfolt és elavult, kacatokkal teleszórt díszletet, amire annyi ki- és bejáratot helyeztek, amennyi egy Feydeau farce-nak is becsületére válna.

Szervezetlenség

Simona Semenic és Szandtner Anna az Én, az áldozatban (Forrás: Kortárs Drámafesztivál)

Az Oresztész a Kortárs Drámafesztivál ajánlóprogramjában szerepelt. A fesztivál – nem teljes sikerrel megvalósított – fő célja az új magyar dráma csúcspontjainak bemutatása mellett idén szlovén programmal bővült. Ennek keretében szerencsém volt egy igazán figyelemre méltó minimálszínházhoz. A szlovén író és rendező Simona Semenichez alig egynapos felkészüléssel csatlakozott egy magyar színésznő (Szandtner Anna – a ford. megj.), hogy aztán ketten remek felolvasást tartsanak a szerző Én, az áldozat című darabjából. A szöveg nem más, mint azoknak a kellemetlen betegségeknek a szívszorító, mégis mélyen emberi katalógusa, melyekben a szerző korábban szenvedett. A két színésznő magabiztosan játszik együtt (kiegészülve a harmadik szereplővel, az olykor magyar feliratokat mutató monitorral), valódi és meggyőző színházi eseményt létrehozva.

Keresztes Tamás, Bánki Gergely és Hegedűs D. Géza a Kurátorokban

A meglehetősen szegényes magyar nyelvű főprogramból végül csupán egyetlen előadást láttam a fesztivál ideje alatt. Korábban Szerbiában már megnéztem Urbán András elegáns, mégis taszító Urbi et orbi-ját. Budapesten megkíséreltem megnézni a Kurátorokat. Az előadás tulajdonképpen egy tucat vagy annál is több szkeccs a színházak jelenlegi finanszírozási helyzetéről, melyben lelkes amatőrök és a magyar színház jelesei egyaránt közreműködtek (köztük Ascher Tamás, Bozsik Yvette, Kárpáti Péter, Mohácsi István, Schilling Árpád és Tasnádi István). Azonban hiába rohantunk el Alföldi Oresztészéről, hogy a kezdésre odaérjünk, kiábrándító volt az este totális szervezetlensége. Az előadás hajnali 3-kor ért véget, de akkor én már egészen másutt voltam: inkább egy jóval hatékonyabban működő söröző mellett tettem le a voksom…

Jelenet a Bérháztörténetek 0.1-ből

Láttam viszont Bodó Viktor legújabb kísérletét: három éve a Katona József Színházban a Ledarálnakeltűntem című rendezése akkori látogatásom csúcspontja volt. Saját új társulata adja elő a Bérháztörténetek 0.1-et, ami számomra úgy hatott, mintha Schilling Árpád világjáró Feketeországát próbálná meg követni – az író Tasnádi István szolgálatait Bodó is igénybe vette –, ám a Krétakörös előadás eleganciájának itt nyoma sincs. Egy üres lakásban számos többé-kevésbé sikerült geg sorjázik, közben pedig árulkodó jelek leplezik le, hogy amit látunk, improvizációból született. A Bodó védjegyeként ismert szokatlan kitérők közül legalább egy felbukkan: az előadás második felében egy fiatalokból álló kórus lép színre, akik egy pazarul előadott (és mint megtudtam, igen szellemes) dalt prezentáltak a lakásban élés szabályairól, hogy aztán épp olyan hirtelen eltűnjenek, mint ahogy megjelentek. Korábban viszont egy magát filozófusnak mondó színészt kellett végighallgatnunk, aki hat percet kapott arra, hogy a ’Közép’ fogalmáról értekezzen. A vontatott kísérlet, hogy ne mondjon semmit, talán kevesebb ideig tartott hat percnél, ám jóval többnek érződött – ráadásul azt a szörnyű hírt is megosztotta velünk, hogy a máris túl hosszú, fókuszálatlan előadásnak még csak a felénél járunk.

Ajánlóprogram

Egy másik társulat, amelyet három évvel ezelőtt már ugyancsak láttam, idén az ajánlóprogramban kapott helyet. A különös nevű Hólyagcirkusz Társulat tagjai színészek és zenészek, akik előadásaikban gyakran használnak házi készítésű hangszereket. Ezúttal bájos előadást készítettek Danyiil Harmsz Jelizaveta Bamjából; akik nem látták még őket, nagyon élvezték a produkciót, akik viszont igen, azon csodálkozhattak el, hogy az évek során nem fejlődtek semmit. Egy másik előadás szintén az ajánlóprogramba került: Schilling Árpád feloszlott Krétakör Színházának korábbi vezető színészei erős alakítást nyújtanak Dennis Kelly After the End című darabjában. Az előadást csak a döntő fontosságú utolsó felvonás többé-kevésbé teljes kiiktatása rontja el.

Átmenet

Le kell szögezni, hogy számomra az idei Kortárs Drámafesztivál kevés meglepetést okozott, és elmúlt az előző látogatásomkor érzett felfedezés-élmény is. Úgy gondolom, mindezért a magyar színház pillanatnyi helyzete okolható, ami nem annyira a válság, mint inkább az átmenet fogalmával ragadható meg. A Nemzeti Színház új korszakba lép; a Krétakör széthullott néhány, potenciálisan nagyon erőteljes darabra; Bodó Viktor egyelőre keresi a helyét új társulatával; Balázs Zoltán, akiről legutóbb áradoztam, ma már teljesen mást csinál; és ha a finanszírozási spektrum két végpontjaként a Katona József Színházra és Pintér Bélára tekintünk, azt látjuk, hogy továbbra is a kitaposott ösvényen járnak, és csak remélhetjük, hogy mindkét társulatnál kreatív és izgalmas változások következnek majd be.

Egy kis gyöngédséget, a francba is! Fotók: Szkárossy Zsuzsa

Maradt még annyi hely, hogy röviden megemlékezzünk a fesztivál szerény, mindössze két előadásból álló nemzetközi programjának csúcspontjáról. Dave St-Pierre és tucatnyi québeci táncosa útra kelt, hogy – a tavalyi A lelkek pornográfiája sikere után – újra megtámadják a közönséget – és önmagukat. A jelenetsorozatban szégyentelenül ripacskodnak, a férfiak ledobják a ruháikat, hogy aztán méretes szőke parókáiktól eltekintve egy szál semmiben riszálják magukat. A tobzódó exhibicionizmust ritka szépségű zárlat koronázza. A fináléban a teljes társulat, ekkorra már mindannyian meztelenül, csúszkálni kezd a vízzel borított színpadon, hogy végül boldog párokat (vagy olykor hármasokat) alkossanak, miközben a mélabús Arvo Pärt-dallam elhal a háttérben. Az egyetlen táncos, aki végül magára maradt, Sabrina, a pletykás konferanszié, aki az este során több ízben becsmérelte – majd időről időre szó szerint demonstrálta is, hogy mennyire ellenére van – mindazt, amit a többiek egyfolytában megpróbálnak elérni. Vagyis amit a darab címe is mond: Egy kis gyöngédséget, a francba is!

Fordította: Jászay Tamás

(A szerző engedélyével történt másodközlés. A cikk eredetileg a London Theatre Record-ban jelent meg.)