Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZERENCSE, HOGY NÉMA

Rakovszky Zsuzsa: Az idők jelei
2023. jún. 4.
Rakovszky Zsuzsa új kötete retrospektív keretű klasszikus fikciós történelmi regény. A látszólag egyszerű próza komolyan megdolgoztatja az olvasót, bár nem témájával, még csak nem is szövegalkotói eszközeivel, hanem azzal, hogy olyan perspektívából mutatja a valóságot, ami a huszonegyedik századi ember számára nagyon ismerős. NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF KRITIKÁJA.

Egyszerű, szép, nem rafinált próza – általános véleményként fogalmazódott meg a regény megjelenése óta a jelzők sora, ami elsősorban azt mutatja, hogy a hagyományosnak mondható történetmondásra, a lineáris történetmesélésre szokás így tekinteni. Én vitázom, mert Rakovszky Zsuzsa új regényének, Az idők jeleinek szépségét nem az egyszerűsége adja. Egyszerűnek sem mondanám, noha történetvezetése, a szövegben visszafogottan meglevő reflexiók (szereplők és a mesélő értékelései) valóban konzervatív. Azonban a szerző mindezt olyan szerkezetben működteti, ami végig fenntartott feszültséget generál. Már a bevezető versrészlet figyelmeztet: nem csak az elbeszélőnek, de a befogadónak is szüksége lesz valamifajta kegyelemre ahhoz, hogy a történtek továbbadhatók és befogadhatók legyenek. A regényt ugyanis vendégszövegek tagolják. Egyrészt a tárgyalt események idején (és egy ideig a helyszínén is) élt Hermann von Kerssenbroch verseiből származó részletek (illetve azok fordításai, újraírásai), másrészt az „ismeretlen anabaptista költő” versei. Olyanok ezek, mintha a tulajdonképpeni háborúban szemben álló felek megszólaló kórusai lennének.

Maga a regény törzsszövege egy bemutatkozással kezdődik, néhány tőmondatban megismerjük Lizát, aki az elbeszélt események idején szolgálóként él az egyik főszereplő házában, akit – bizonytalanul ugyan, de – az apjának tart, és azt is megtudjuk, hogy amit elmond, leír, az negyven év távolából, visszatekintésként tárul az olvasó elé. Liza az írója a történetnek, szándéka szerint el akar mondani „mindent, úgy ahogyan volt, töviről-hegyire”. Liza már más néven (Bethe) él – eltelt közben (bibliainak számító) negyven év –, de ugyanabban a városban, Münsterben. Nap mint nap elhalad a székesegyház, a Szent Lambert előtt, ahol annak idején, a tragikus események végén mindenhonnan jól látható ketrecekben a kivégzett lázadók holttestét közszemlére tették. „Néha még fölpillantok – írja – azokra a ketrecekre, amelyekben a szegény halottak oszladoznak, de többnyire már úgy megyek el alattuk, hogy nem is gondolok rájuk, megszoktam őket én is, ahogy a többi münsteri.”

Mert a történet, amiről szó van, valós eseményeken alapszik. Az 1530-as években járunk, Münsterben, ahol alig több, mint egy év leforgása mindenestől felfordul a polgárok élete. A regény cselekménye bő egy évet fog át, amikor Münster városában a reformáció egyik ágának, az anabaptistáknak (újrakeresztelők) egy csoportja nemcsak szembeszegül a környék püspökével, de fokozatosan átvéve az uralmat a város felett teljes társadalmi kataklizmát okoz.

rakovszky1

Ennek a lázadásnak, amelynek a vallási fanatizmus, a világi akarnokság és kapzsiság egyaránt mozgatója, mindkét prófétája, Jan Matthyson és Leydeni János (Jan Bockelsen) szerepet kap a regényben, ahogy szerepet kap a szintén a lázadókhoz tartozó, végül velük együtt bukó Bernhard Knipperdolling, a mesélő, Liza vélelmezett apja is. Az alig több, mint egy év alatt Münster városa ütemesen halad a totális káosz felé, és a széthullás volumenével együtt erősödik az azt okozók terrorja, mindez épp úgy, ahogy a történelemkönyvekben is olvasható: „Ezek után Münsterben már csak kétféle ember maradt: a megszállottak és a halálra rémültek.” Az események betetőzése közelében, amikor az éhezés olyan mértékű a városban, hogy a kannibalizmus is mindennapossá lesz, a vezetőségben teljes a téboly. „Jan megpróbálta még szorosabban magához láncolni a leghűségesebb híveit, és ennek érdekében felosztotta közöttük az országot”, ez persze szerintük időszerű „most, hogy az új Igaz Egyház újjáépült szentségben és igazságban Jan király vezetése alatt”. Jan király magát bűntelennek tudta, szerinte – ahogy Liza meséli – „a szabályok csak a közönséges emberekre vonatkoznak, akik törvény híján úgy élnek, mint az állatok”.

Egyre nagyobb kihívásokra egyre kétségbeesettebb és ezzel együtt kegyetlenebb válaszok születnek az eredetileg épp a lelki felszabadulás, a tökéletesebb egyéni és társadalmi élet híveitől. Olyan, már-már klinikai pontossággal – és objektivitással – ábrázolja Rakovszky mindezt, hogy a borzalom normalitása lesz megrázóvá. A szöveg naturalizmusig vitt realizmusa már-már nyers, de működik, épp így működik. Ráadásul az elbeszélőtől, Lizától kapott értékelés sem oldja fel a rettenetet. A terror első számű felelőséről, Leydeni Jánosról például ezt mondja: „Én soha nem gyűlöltem. … – Csak néha elgondolkodom rajta, például amikor látom, hogy komisz kölykök macskát kínoznak… vagy egy kocsis a lovát üti… hogy vajon kivételesen gonosz szörnyeteg volt-e…, vagy ő sem volt rosszabb, mint sokan mások, mint majdnem mindnyájan… csak éppen véletlenül igen magas polcra került, olyan helyre, ahol világosabban megmutatkozhatott a bennünk rejlő gonoszság”. Máshol pedig, mintha megengedően így: „ma már azt gondolom: vannak emberek, akik, akármilyen szerencsések legyenek is a többi emberhez képest, sehogyan sem bírnak megbékülni a világ állapotával, avval, hogy az olyan, amilyen, és nem olyan, amilyennek ők szeretnék. Vagy talán éppenséggel önmagukkal nem bírnak megbékülni, ki tudja…”. Közhelyek, mondhatnánk, de itt nem azok: Liza, az árva cselédlány évtizedekkel későbbi visszatekintése és értékelése ez. A regény vele mondatja ki mindazt, ami alapvetően artikulálhatatlan: az emberi gyarlóság valódi mélységeiről beszél. És ahhoz, hogy Liza mindezt így tudja megtenni, azt az eljárást alkalmazza a szerző, hogy a regény cselekményének idején Liza a környezete tudomása szerint néma, ami több okból is bravúros eljárás. „Milyen szerencse, hogy néma vagyok, gondoltam, mert egy-egy pillanatra magam is elhittem, hogy az vagyok csakugyan.” – írja visszatekintve Liza.

Eleve az a tény, hogy a médium, akinek közvetítésében az eseményekről értesülünk, nem képes a megszokott kommunikációra, azaz nem érthetetlen vagy követhetetlen, hanem nincs szava, személyében modellezi azt a feszültséget, ami az események ismeretében megteremtődik. A rossz ilyen tobzódása láttán érthető, hogy „elakad a szavunk”, mindez Liza esetében konkrétan is így történik. Ugyanakkor arra is alkalmas ez az eljárás, hogy az elbeszélő valóságosan is sokat tudjon, nincs szükség kommentárra, magyarázó kiegészítésekre, hiszen a narrátor – mivel senki sem tart tőle, hisz néma – bárhol ott lehet, mindent hallhat és láthat, de semmire sem szól. Ez utóbbi ugyan nem teljesen hihető, a regény egy pontján majdnem el is árulja magát, de összességében mégis hiteles, mert a saját életében (hontalan és családtalan árva, aki többször is erőszak áldozata lesz, akit gyakran megaláznak, kényszerítenek) is néma: tűri, ami történik vele. Mintha tükre, példája volna azoknak, akik hozzá hasonlóan néma áldozatok.

Rakovszky regénye úgy ad hangot a némáknak, hogy poétikai eljárásaival foglal állást, nem traumairodalom, nem is valamiféle könyvbe csomagolt kiáltvány, hanem míves szépirodalmi szöveg, ami azzal hat, ami a lényege: önmagával. Ezzel együtt fontos, hogy a regény felmutat női sorsokat, láttatja a kiszolgáltatottságot, a társadalmi egyenlőtlenségeket és ennek nyilvánvalóan a jelen számára is üzenete van. Ebből a szempontból párja a szerző első regényének, A kígyó árnyékának, (ráadásul annak a könyvnek is visszaemlékező elbeszélője van.) Mindez azonban nem direkt, nem didaktikus, hanem finoman megmunkáltan szervesült.

A valós történelmi háttérben mozgó valós történelmi szereplőkről egy kitalált hős mesél: megmutat és a maga módján értékel. Az, hogy tulajdonképpen csak egyféle szemszögből lesz ismert a történet, egyfelől korlátozza a befogadást, hiszen mindezt egy szemtanú (és annak is későbbi visszaemlékezése) tárja elénk. Ugyanakkor a sokszor reflektálatlanul, vagy alulreflektáltan maradó események, a szereplők cselekedetei, érzelmi viszonyulásuk, vagy épp a motivációik csak látszólag maradnak rejtve: az olvasó mindezekkel, ha elvégzi a munkát, kiegészítheti, „befejezheti” a regényt és levonhatja a szükséges következtetéseket. Bár, ahogy a regény utolsó mondatában Liza, az akkor már Betha mondja a már említett ketrecekről: „a püspök emlékeztetőnek és figyelmeztetésnek szánta őket, azért vannak még mindig ott: de vajon mire figyelmeztetnek? Az efféle figyelmeztetéseket mi, emberek, különben sem igen szoktuk megszívlelni.”

Maguk a ketrecek egyébként – történelmi regény – mai napig láthatók Münsterben, a székesegyház oldalán.

A könyv adatlapja itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek