Revizor: A SUB.LAB.PRO The Ensemble Program fiatal táncművészeknek biztosít tanulási és megmutatkozási lehetőséget. Olyanoknak, akik valamilyen iskolát már elvégeztek, de még nem léptek a pályára. A ti karrieretek elején találkoztatok hasonló lehetőséggel?
Hód Adrienn: Amikor én kezdtem, nem létezett ilyen felállás. Ha valaki befejezi a tanulmányait, a legritkább esetben talál munkát azonnal. Ha nagyon szerencsés, ha jók a kapcsolatai, amiket a tanárain keresztül vagy máshogy megszerzett, akkor el tud helyezkedni, de az első évek szinte biztosan nem így telnek. Inkább az jellemző, hogy a fiatalok meghallgatásokra járnak és közben próbálják megtalálni, mi érdekli őket igazán: az iskola zárt közeg, ahol nincs idő, hogy felfedezzék a saját kérdéseiket. A SUB.LAB.PRO által gondozott program keretében amellett, hogy minden reggel tréningeznek vagy tanulnak az önmenedzselésről, több koreográfussal is találkoznak, akikkel új műveket hoznak létre.
 Jelenetek az oKaLLYToTeY című előadásból |
Manuel Ronda: Európa-szerte egyre több helyen jelenik meg ez a formátum, de amikor én, úgy huszonöt éve, elkezdtem a pályát, nem így működött a világ. Akkoriban inkább bekopogtunk egy-egy alkotónál, közöltük, hogy szeretnénk vele dolgozni, aztán történt valami. Az intézményesített formák helyett a személyes találkozások voltak döntő jelentőségűek. Ma más a helyzet: a SUB.LAB.PRO pontosan beosztja a résztvevők idejét, sőt maga is szervez nekik meghallgatásokat. Hogy az önálló kreációknak ez jót tesz-e, abban nem vagyok biztos, mert az egészen másfajta gondolkodást kíván, mint az iskolai keretrendszer.
R: Nektek, koreográfusoknak mik a fiatalokkal végzett munka gyakorlati keretei?
HA: Adott a készülő darab negyvenöt perces időkerete, illetve az, hogy minden táncossal dolgoznunk kell. A hathetes próbaidő szigorú beosztás szerint szerveződik. Ami a zenét vagy a jelmezeket illeti, kreatívnak kell lenni, mert minimális a költségkeret ezekre. Ezen a rendszeren belül viszont bármit csinálhatunk.
 |
MR: És persze nem használhatjuk a próbatermet sem korlátlan ideig. Pedig szívesen dolgozna az ember naphosszat a csapattal, amikor rájuk hangolódott. De a közös nyelv megtalálása időbe telik. A feltételrendszer kicsit abba az irányba terel minket, hogy megmondjuk, mit csináljanak, miközben egy valódi kreáció mást feltételez.
HA: Igen, de meg kell tanulniuk a különböző munkaformákat, stratégiákat, és ez is egy a sok lehetőség közül. Mi improvizációkon keresztül dolgozunk, vagyis óriási szükség van a testükre, a személyiségükre, a döntéseikre. Azt hiszem, ez a legnehezebb az egészben. Ha felkérésre dolgozom, mint jelen esetben, igyekszem védeni magamat, mivel nem tudok róluk eleget, nem tudom, mire képesek, se azt, milyen mélyre jutunk el együtt az erdőbe. Amikor a Hodworksszel dolgozom, a csapatban ott vannak a zenészek, a dramaturg is. Olyankor mindig a nagy üresség az első, és tényleg fogalmunk sincs, hol fogunk kikötni.
R: A praktikus kereteket már ismerjük, de mik a ti személyes céljaitok a bemutatóval?
HA: Tavaly már dolgoztam a csapattal, és nem szabad elfelejteni, hogy ez egy oktatási program. Akkor azt éreztem, hogy hangsúlyos a tudásátadás, ha úgy tetszik, a tanítás, arról, hogyan kapcsolódhatunk a testhez, a hanghoz, és nem csak az eredményre, vagyis a bemutatóra kell koncentrálnunk. Idén szinte azonnal a kreáció felé fordultunk: elég tiszta elképzeléssel érkeztem hozzájuk, ami igazán nem jellemző rám.
MR: Én azt szerettem volna, hogy belekóstoljanak az önálló alkotásba: egy játszótérre hívom a táncosokat, ahol felfedezhetik magukat és a képességeiket. Nem erőltetek rájuk semmit, se mozdulatokat, se szöveget, amit látni fogsz, teljes egészében ők hozták létre. A célom, hogy megismerjék a testben és a hangban rejlő lehetőségeiket, és rájöjjenek, hogy a színpadon minden lehetséges. De közben nincs lila köd vagy misztérium. Minden rajtuk múlik, persze a képességeikhez és a lehetőségeikhez mérten.
 Jelenetek a Flash című előadásból |
R: Manuel táncolt már a Trafóban 2008-ban az Ultima Vezzel, Adrienn pedig nagyon jól ismeri a helyet. Mit gondoltok, ha valóban egy oktatási programról beszélünk, jó helyen van itt ez a fellépés?
HA: Ha megnézed a pályámat, az utóbbi két évtől eltekintve a bemutatóim a Trafó és a MU Színház között ingáztak. Amikor kevesebb elvárással szembesülök, kevesebb a stressz, úgy érzem, hogy többet „ronthatok”. Ma már ez nem foglalkoztat, de kellett az a biztonsági zóna, amit a MU nyújtott: a hely, ahol nem esek túl nagyot, ha lezuhanok. Ami a Trafót illeti, sok művész igyekszik ide bejutni, erős a verseny. De nem hiszem, hogy csak nagy neveket kell itt megmutatni, és a Trafó rendszeresen ad lehetőséget fiataloknak is bemutatkozási lehetőséget, ami igazán szuper.
MR: Szerintem nagyszerű, hogy egy igazi színházban léphetnek fel. Persze, értékes az is, ha egy stúdióban tartanak egy prezentációt, de itt teljesen más a hangulat. És hiszek abban, hogy a Trafó nagyszínpada is lehet laboratórium. Igen, van ebben stresszfaktor, de ez akkor is egy műhelybemutató.
R: Manuel, a te darabod címe oKaLLYToTeY, ami a Totally Okey anagrammája. A honlap szerint mozgás és hang kapcsolatáról gondolkodsz benne.
 Fotók: Ofner Gergely. A képek forrása: Trafó |
MR: Azt akartam, hogy megtapasztalják, milyen az, ha a testüket különböző módokon használhatják. A test, a fő kifejezési eszközük bármivé át tud változni, és ebben a hang, legyen az beszéd, ének vagy más, segítségükre van. Ami a kísérletekből születik, azt összeszerkesztem egy dramaturgiai szál mentén. Az egyik táncos szóvá tette, hogy semmi értelme a szövegnek, amit elmond az előadásban, de hát épp ez a lényeg: a tánc mindig tudatalatti területeken mozog! Az előadásban először kisgyerekeket látunk, aztán jön az őrület, igazi hangzavar, ami hatalmi játszmákkal párosul. A lényeg az átalakulás; annak az elfogadása, hogy akár csúnyák is lehetnek a színpadon. Egyszerű gondolattól indulunk, azt tisztítjuk, élesítjük. Odafigyelünk a ritmusra és a kompozícióra, a forma ezután következik.
R: Adrienn, azt mondtad, hogy nagyon tiszta gondolattal indultál a Flash esetében.
HA: A zene megvolt kezdésnek, ami nagyon ritka nálam. Lounge jellegű, érzéki, keleties zene, ami erős atmoszférát teremt. Tudtam, hogy nagyon egyszerű mozgásokkal akarok dolgozni. Lépés, forgás, gurulás, ugrás, és így tovább – variáljuk és túlhasználjuk őket. Látni akartam, mi jön ki mindebből. Tizenegy lány van a színpadon, ami önmagában rengeteg információt hordoz. Megjelenik a burleszk, a jazz, a rúdtánc is. A cél, hogy végül nyugodt, elégedett állapotig jussunk el; oda, ahol érzed, hogy a testedben vagy, és ez így tökéletes.
R: Elmondtátok, hogy teljesen más itt dolgozni, mint a saját csapatotokkal. Vajon ennek a két munkának lesz hatása a saját műveitekre?
HA: Nálam minden összefügg mindennel, vagyis mindegyik munka kapcsolódik a többihez. Lehet, hogy nem direkt módon, mégis érzem, hogyan elegyednek párbeszédbe egymással. Koreográfusként mindig nagyon fontos, hogy legyen időnk gyakorolni, és itt is ez történt, ami óriási ajándék. Ma már könnyebben el tudom engedni a felkérésre született munkákat: korábban olyan érzés volt, mintha a gyerekemet vennék el tőlem.
MR: Adrienn-nek jóval jelentősebb tapasztalata van az ilyen típusú munkáknál, nekem még tanulnom kell az elengedést, de azzal egyetértek, hogy a gyakorlás miatt nagyon fontos mindez. Van, hogy ismert dolgokig jutunk el, máskor viszont új világokat fedezünk fel együtt.