Újabban azonban éppen mintha külföldön kezdene megtörni a jég – mindenesetre köszönet a Jakobi-zongorakoncerteknek, ahol Várjon Dénes mindig is előkelő helyet töltött be a szólóhangversenyek sorozatában.
Szólóestjének műsorát ezúttal is különleges gondossággal állította össze, egyaránt ügyelve a szervességre és a szerzők és stílusok sokféleségére. A hangverseny első felében Beethoven és Bartók sokféle szállal egymáshoz kapcsolódó darabjait szólaltatta meg, a másodikban Mozart egyik legrövidebb és Chopin leghosszabb szólózongora-kompozíciója került kölcsönhatásba egymással.
Kiindulópontként Beethoven op. 13-as „Pathétique” szonátája szolgált, egy érzelmileg szélsőségesen sűrített kompozíció, amelyből mint egy tűzijáték rakétájából robbant ki a teljes, sokszínű program. A fiatalkori, Beethoven elismertségét jelentékenyen előrelendítő szonátának ebben az előadásban a lassú tétele (Adagio cantabile) volt a legmegrendítőbb; az volt már maga a hangszer megérintésének mikéntje is. A szólamok külön-külön is éneklő játékmódja, a zenei szövet melegséggel átitatott gyengédsége, a pianóban is kristálytisztán zengő basszushangok különleges élményt jelentettek. A nyitótételben, különösen a párbeszédszerű szakaszokban, drámaiak voltak a kontrasztok, kavarogtak az ellentmondó érzelmek és szenvedélyek, s igen hatásos volt a magányba, reménytelenségbe hajló befejezés. A zárótétel – nem annyira a tempó tekintetében, hanem a benső diszharmóniából eredő – hajszoltsága, már-már hisztérikus kitörései jól szolgálták a beethoveni „lényeg” megragadását, s bizonyára az itt és a nyitótételben megfigyelt pillanatnyi belegyorsítások is szándékosan, ugyanezen cél érdekében történtek.
 Várjon Dénes |
A szonáta azonban valamifajta hiányérzetet is keltett, ami a lehető legritkábban fordul elő velem Várjon Dénessel kapcsolatban. Tudniillik – s ebben minden bizonnyal fontos szerepet játszottak a modern Steinway zongora adottságai és „követelményei” – a viharos szélső tételekben az előadás mindvégig ragaszkodott valamiféle legato-ideálhoz: ha tetszik, a zenei tartalommal szembemenve hozott létre egy túl „szép”, lekerekített összhatást. Helyenként szinte szomjaztam egy csöppet szárazabb, zörgősebb, nyersebb hangzásra – nem mintha úgy gondolnám, hogy a 18. századi darabot feltétlenül 18. századi hangszeren kellene játszani. De talán más hangszeren is ki lehet tűzni célként a makulátlan csiszoltság helyett annak érzékeltetését, hogy Beethoven itt nyilvánvalóan küzdelmet folytat a múlt bécsi hangszerével azért, hogy annak segítségével érvényesítse a maga radikálisan új zenei (és hangzási) elképzeléseit.
A korai Beethoven után a fiatal Bartók műveit játszotta Várjon, nem egy esetben meglepetést okozva. Az Allegro barbaro őserejének teljes érvényesítése mellett ugyanis a mértéktartás és valamifajta, szinte mozarti finomság és differenciáltság is megjelent játékában, új színeket mutatva meg Bartók egyik legjátszottabb kompozíciójában. A zongorára komponált két Elégia – amelyek között az 1. számút adta elő – viszont a zeneszerző egyik ritkán előtérbe kerülő, depressziót tükröző és végtelenül személyes hangját idézte fel szuggesztív erővel. A 15 magyar parasztdal Ballada tétele egészen másfajta, a népzenében teljesen feloldódó megközelítést példázott, valamiféle súlyos egyszerűséget, ami után egy hosszabb Bartók-ciklusban (Improvizációk magyar parasztdalokra) az eredeti, felismerhető népdal és az egyéni invenció szétbogozhatatlanul fonódott össze egymással. Várjon Dénes játékában pedig a képek és színek hallatlan frissességgel, kaleidoszkópszerűen és invenciózusan követték egymást.
A hangverseny második, talán „karcsúbbnak” mondható, de semmiképp sem vérszegényebb félidejét Mozart K 485-ös D-dúr rondójával indította Várjon Dénes. A rá jellemző fölényes ízléssel és remek arányérzékkel úgy tette érzékletessé, sőt varázslatossá a darabnak a koncerten új hangütést képviselő áttetsző hangzását és derűjét, hogy az olcsó tetszetősség veszélyét messze elkerülte, s persze az erőteljesebb, férfiasabb gesztusok is jelentőségre tettek szert.
Chopin h-moll szonátája ezen a hangversenyen mintha csak a Mozart-kompozícióból nőtt volna ki (végtére a két mű előjegyzése, a két kereszt is azonos). A harmónia és az apollói báj két költője, akik azonban a titokzatos mélységekbe vezető utakat is ismerik… A szonáta dinamikus, in medias res történő indulása mintha éppen az előbbit söpörte volna félre türelmetlenül, hogy azonnal a másfajta utakon kezdjen járni. Várjon a korlátlan szabadság előadói attitűdjével vetette bele magát a nyitótétel sűrűjébe, mégis mindig fenntartva a hallgatóban a határozott cél irányába való feltartóztathatatlan törekvés benyomását; még az álmodozás pillanataiban sem vált szétfolyóvá a zene folyamata. A zongorát eközben olyan hallatlan differenciáltsággal kezelte, hogy szinte zenekari kíséretet véltünk hallani, olyan zenekart, amely a valódi Chopin-versenyművek zenekaránál is érzékenyebben, rafináltabban szólalt meg. A scherzóban a művész virtuóz módon egyensúlyozott a tündértánc és az elkomoruló pillanatok, sőt fenyegető érzetek között. Talán minden másnál nagyszabásúbb előadói teljesítményt hozott azonban a Largo tétel, amelynek megrendült, letisztult alaphangját szolgálta az érzékeny, mégis súllyal bíró billentés, az a jellegzetesen Várjon Dénes-i erő, amely sohasem válik torzzá vagy erőszakká. A recitatív ütemek magány-hangját, majd az onnan a szomorú (?) vagy éppen feloldozást hozó (?) konklúzióhoz eljutó, ringatózó-meditatív átvezetést magasrendű poézissel formálta meg a művész. A zárótételben pedig a monumentalitás, a briliancia hangjai is tökéletesen meggyőzőnek bizonyultak, miközben a zene intenzitása is csak növekedett a ragyogó befejezésig.
Végül a ráadások két Chopin-, és egy Mendelssohn-darabja az összes többi előadói erény mellett a végtelen nyugalom és ellazulás érzetét sugározva koronázta meg az estét.
Helyszín: a Zeneakadémia nagyterme; időpont: 2023. május 11.