 A taorminai görög színház romjai |
Az 1963-as Szépművészeti Múzeumban megrendezett Csontváry-kiállítás megnyitójáról készült dokumentáció szinte tükörként áll a látogatók előtt a kiállítótér első szakaszához érve: ugyanennyi, ha nem több érdeklődő zsibong a kolosszális méretű festmények előtt, mint azon a hatalmas fekete-fehér reprodukción, amelyen a taorminai görög színház romjait megörökítő festmény vehető szemügyre. Cédrusainak és különös városképeinek minden részlete ismerős: hiszen annyit láttuk már reprodukción, tankönyvek hasábjain, hogy bevésődve, mélyen ott él bennünk minden motívumával és különleges színeivel. A festő élettörténetét a legtöbben szintén jól ismerik: elsőként gyógyszerésztanoncnak készült, majd misztikus elhívatás élményétől hajtva festészettel kezdett foglalkozni. Innentől kezdve csak új hivatásának élt, elsőként Rómába utazott, majd Hollósy Simon iskolájában képezte tovább magát, ezt követve német majd francia művészeti iskolákhoz csatlakozott. Élete során rengeteg helyen járt Taorminától Jeruzsálemig – mind vásznait, mind a művészsors terhét a hátán cipelve.
Ahogy Németh Lajos, a festő monográfusa írja: ,,Elérte hát, amit akart, amiért élt, amiért a Tátra aljáról Taorminába, onnan Libanonba űzetett.”, igaz, ha nincs az a fiatal, Münchenben tanult építész, Gerlóczy Gedeon, valószínűleg életműről sem beszélhetnénk, festményeit örökösei elárverezték volna. A kiállítás talán azért is befogadható a szélesebb közönségnek, mert a fontosabb festményeket és a festő életének főbb állomásait vonultatja fel, miközben a művek keletkezési helyszíneiről is mesél történeti összefüggésekben. A kezdeti rovar- és madártanulmányoktól, amelyekkel elsősorban a pécsi gyűjteményben lehet találkozni, egészen a A Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című alkotásig (1907) sorakoznak a képek amelyek Csontváry mágikus világképét őrizik az utókor számára. Magát a napút festőjének tartotta, plan-air festészetének legfontosabb problematikája a fény, és különösen a nap fényének ábrázolása volt.
 Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban |
A transzcendentális, sokszor naivba forduló festészeti megoldások szinte minden képén visszaköszönnek, különösen igaz ez a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban (1907) című festményére. A képen a cédrus az egyetemest, a transzcendentálist, az egész emberiség fölé magasodó természetet testesíti meg. Gyökerei mélyen a talajba fúródnak, ágai az ég legfelső szintjét súrolják, egy olyan szférát, amit ember már nem érinthet. Maga a cédrusfa is változik, ahogy ágai egyre magasabbra és magasabbra törnek, először rózsaszínbe, majd vörösbe hajlanak. A cédrus, összekötője a földi és az égi világsíkoknak, egyúttal tengelye az egész emberiségnek, magát a festőt, és így a festői sorsot is szimbolizálhatja. Az ugyanebben az évben festett Magányos Cédrus (1907) című képe a festői sors magányát és az elhivatottság minőségét jeleníti meg. Az ezeréves cédrusfa mozdulatlanságát, állandóságát, szilárdságát jelképezhetik a fa töve alatt mozgásban lévő lovak, a táncoló asszonyok és a zene, de jelenthetik a közösség által életben tartott hagyományt, a kollektív emlékezetet is. A festő érzékeny színhasználata, a kékek és a vörösök kontrasztja szintén kihangsúlyozza az égi és a földi világ ellentétét, a folytonos változást a légnemű és a szilárd anyagok között. Technikáját tekintve a kép olajfestmény, bár sokak szerint Csontváry nem hagyományos olajfestéket, hanem saját maga által kevert anilin alapú festéket használt, ennek köszönhetően váltak színei meghökkentően élénkké. Gyógyszerész végzettsége miatt valószínűsíthető, hogy magának keverte a festékéit, így nemcsak gazdaságosabban tudott hozzájutni az alapanyaghoz, de élénkebb színeket is nyert a tomboló nap hiteles megörökítéséhez.
 A panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben. Forrás: Szépművészeti Múzeum |
Csontváry Kosztka Tivadarról köztudott, hogy viszonylag későn, 1894-től kezdődött alkotói periódusa, melynek a tárlat nagy jelentőséget szentel: egyrészt bemutatja szuggesztív szénrajz portréit, amelyeket Hollósy müncheni intézményében készített, másrészt olyan korai alkotásokat is elénk helyez, mint az Almát hámozó öregasszony (1984), amely első figurális festményei közé tartozott, és gácsi házvezetőnőjét ábrázolja. Az idős hölgyet egyszerre látjuk szemből és felülnézetből, az ellentmondásos perspektívahasználat jól tükrözi Csontváry motivációit: mindig a teljesség igényével szerette volna ábrázolni az elé táruló látványt, a színskála minél szélesebb körű felhasználásával. S mintha ez a szakmai maximalizmus életművének egészéről elmondható lenne, hiszen célja az volt, hogy minél egzotikusabb tájakat, minél grandiózusabb képeket fessen, s ezek a túlzások a feltételezésekkel szemben nem gyengítik, éppen hogy erősíteni látszanak saját festői hangvételét. Portréábrázolásai szintúgy tehetségéről adnak számot, a nagyon erős kontrasztokat előnyben részesítő grafitrajzok mind precíz megfigyelésről, és karakterhű ábrázolásokról tanúskodnak. A festő nem tárgyiasítja el a modelljeit, épp ellenkezőleg, személyiségjegyekre is utal képein.
Késői festményeinek legtöbbjében a fény ábrázolásának problematikáját kereste, és talán ezért is utazott minél délebbi tájakra 1903-ban. Elsőként Nyugat-Európában, majd a Hortobágyon, Spanyolországban, a Gibraltáron, Máltán és Egyiptomban fordult meg, és csak később jutott el Jeruzsálembe, amely több művének is kiindulópontjául szolgált. A vándorlási kedvtől (németül wanderlusttól) vezérelve a szépet keresi az új tájakban, az esztétikum érdekli, amelyet azonban a saját realitásán keresztül fest meg. Nem csoda, hogy művészete körül vita alakul ki, s a klasszikusok túl modernnek tartják, a modernek túl klasszikusnak. Bár számos nemzetközi kiállítása volt, kortársai nem ismerték fel jelentőségét, csak halála után vált híressé, hiába állították ki műveit Párizsban és Budapesten.
A hatvan évvel ezelőtti átfogó kiállításhoz hasonlóan a Szépművészeti Múzeum után a tárlat továbbvándorol, ám ezúttal nem a fehérvári Csók István Képtárba, hanem Pécsre utazik. S bár a hatvan évvel ezelőtti kiállításon egy sokkal izgalmasabb elrendezéssel találkozhattunk – a főbb műveknek (A taorminai görög színház romjai; A panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben; Mária kútja Názáretben) ugyanis a Márvány Csarnok adott helyet –, a mostani tárlat sem okoz csalódást. Kár, hogy nem is nyújt elemeiben túl sok újat sem a látogatóknak: felsorakoztatja Csontvárynak több mint negyven művét, átfogó képet fest életéről, de nem él izgalmas installációs megoldásokkal, és sok fontos részletet is kihagy a festő pályájából. Összességében azért elmondható, hogy a tárlat méltón kezeli a százhetven éve született alkotó festészeti munkásságát, és külön figyelmet szentel a Csontváry-anyag megmentőjének, Gerlóczy Gedeonnak, aki nélkül ma ez a kiállítás nem létezne.
A kiállítás 2023. július 16-ig megtekinthető.