Annak idején az ifjú Riccardo Muti a Philadelphiai Szimfonikus Zenekarral az észak-karolinai Raleigh városában koncertezett, ahová a felesége is elkísérte. A hotelben reggel hétkor csöngött a telefon. A Maestro nagy nehezen kikászálódott az ágyból és szitkozódva felemelte a kagylót: – Pronto! – Egy hűvös hang felelt: – Sono Karajan! – Muti a feleségéhez fordult, mondván valami bolond tréfálkozik vele a vonal másik végén. Aztán amikor másodszorra is meghallotta a kimért két szót, összerezzent. Nem vicc, ez valóban Karajan. Egy salzburgi Così fan tutte-előadásra kérte fel az olasz karmestert, aki akkor még soha nem vezényelte a darabot, ráadásul a műre akkor az osztrák közönség már hosszú ideje Karl Böhm birtokaként tekintett. Muti habozott. Felvetette, hogy kérne egy kis haladékot, hogy eldönthesse, illetve pár hónapra szüksége lenne a betanuláshoz is. De Karajan csak ennyit mondott: – Sí o no?… (igen vagy nem?)
Tartottam ettől a fajta hidegségtől, a nagy dirigensek mogorvaságától, ami Mutin sokszor előadás közben is érződik, amikor feszes szájával, pusztán a szigorú tekintetével megfegyelmezi a zenekart. Chicagótól Bécsig bármelyik zenekart. A színpad mögötti elegáns szobája előtt várakozva csupán mondatfoszlányokat hallok bentről, ahol Muti kiselőadást tart pár helyi barátjának. Toscanini így meg úgy… teátrális szolmizálás… nevetés… tréfa a világ képmutatásáról, majd komolyan figyelmeztetés az identitásunk elvesztésére. A Maestro az Maestro, de Riccardo Muti nem Herbert von Karajan. A bécsi Musikvereinben a Bécsi Filharmonikusok főpróbája után beszélgettünk.
(Az április 28-i és 30-i koncertek programja: Mozart: D-dúr „Haffner” szimfónia no. 35., Hindemith: Koncertzene vonósokra és rézfúvósokra op. 50, Mendelssohn: „Reformáció” szimfónia.)
Riccardo Muti: (nevetve fogad) …Lám, magyarnak néz ki!
Revizor: Ön pedig olasznak.
RM: Hát nem tudom, hogy ezt bóknak vehetem-e.
R: Természetesen igen.
RM: Mindenekelőtt hadd mondjam el a magyarok kapcsán, hogy a feleségem családja az ötvenes években, a forradalom idején menedéket nyújtott egy magyar lánynak és egy fiúnak. Szóval családi okokból is közel állnak hozzám, ráadásul meggyőződésem, hogy az olasz és a magyar emberek habitusa is igen sokban hasonlít.
 Riccardo Muti (©Todd Rosenberg Photography – riccardomutimusic.com) |
R: Akkor megnyugodtam, hogy én is bóknak vehetem…
RM: Hogyne! Nagyszerű ország! Ráadásul az egyik legelső koncertemet éppen Budapesten adtam a hetvenes évek legelején, a Magyar Állami Hangversenyzenekarral. A programban Verdi Négy szent éneke is szerepelt, amiben a magyar kórus fantasztikusan szólt. (A Négy szent ének egész pontosan Muti 1973-as, második pesti vendégszereplésének programján szerepelt, szintén az ÁHZ-val, valamint a Budapesti Kórussal és Sass Sylviával – a szerk.) Ezek a legkedvesebb emlékeim Budapestről. Amúgy, ha minden igaz, hamarosan újra ellátogatok majd a fővárosukba.
R: Engedjen meg egy észrevételt a próba kapcsán. Mivel háttal állt, feltételezem, hogy nem vette észre, de amikor a Mendelssohn-darabot játszották, a Musikverein hátsó nagy ablakaiból elkezdett besütni a lenyugvó nap fénye és beragyogta a termet. Különös, már-már magasztos egybeesés, éppen a Reformáció szimfónia alatt.
RM: Érdekes, hogy ezt mondja, mert nagyon ritkán előfordult már velem is itt, hogy egy bizonyos mű adott pontján, általában érzelmeiben mélyebb vagy váratlanabb pontokon meglátom, hogy elkezd besütni a nap. Azt nem mondanám, hogy ez egy az egyben a jóisten jelzése, de az biztos, hogy a közönség számára az élmény kiegészül valamiféle spirituális adalékkal.
R: 1971-ben Budapesten, első magyarországi fellépésén a hazai közönség is hallhatta Hindemith Koncertzene vonósokra és rézfúvósokra című művét, amit aztán egy évvel később a Philadelphiai Szimfonikusokkal Amerikában is műsorra tűzött. A bécsiek számára viszont ez új darab, még soha nem adták elő. Mi a könnyebb, átismételni egy jól ismert művet vagy újat mutatni egy ennyire tradicionális zenekarnak?
RM: A Bécsi Filharmonikusok rengeteget változott az elmúlt ötven évben, de a tradíció mind a mai napig nagyon fontos számukra. Fiatalabbak, modernebbek, de nem vágták el magukat a gyökereiktől. Ezt a Hindemith-darabot harminc vagy negyven évvel ezelőtt nem mertem volna bedobni nekik, mert akkor jóval konzervatívabb szemléletet képviseltek. A rézfúvósok is teljesen mások voltak, sok Wagnert és Brucknert játszottak, nem nyitottak a modern felé. Mára ez megváltozott. Miként azt hallhatta is, a rézfúvós szekció világszínvonalú, és úgy gondoltam, próbára teszem őket egy olyan darabbal, amit jellemzően amerikai zenekarok szoktak játszani. Sőt, ami azt illeti, eredetileg egy másik amerikai zenekar, a Bostoni Szimfonikusok fennállásának ötvenedik évfordulójára íródott. A végén, a dallamok a Broadway hangulatát idézik, de hát végtére is ez Hindemith ódája Amerikához.
 Riccardo Muti |
R: Mozartról pedig több alkalommal is elmondta már, hogy megismételhetetlen tehetségű zeneszerző.
RM: Rossininek annak idején feltették a kérdést, hogy ki a valaha élt legnagyobb zeneszerző, mire ő azt felelte: – Beethoven. Erre visszakérdeztek: – És Mozart? Mire Rossini: – Ő páratlan.
R: De vajon miért?
RM: Bár többször is kérdezték már, konkrét megoldással sajnos nem tudok szolgálni. Tudom, hogy fellengzősen hangzik, de azt gondolom, hogy Mozart egyike azon dolgoknak a világunkban, amik isten létezését bizonyítják. Sokaknak tetszik ez az okfejtésem, míg mások csak nevetnek rajta. De mégis, hogy lehet az, hogy valaki, aki harmincöt éves korában meghalt, rövid élete során bármihez is nyúlt – szimfóniához, concertóhoz, operához stb. –, mindig istenit alkotott? Mozart életművében egyetlen ütem sem született rutinból, minden egyes taktuson ott van a teremtő keze nyoma. Néha elmerengek azon, amit annak idején az iskolában tanultunk a Világ harmóniájáról. (Johann Kepler, 1619-es, Harmonices Mundi című művében a harmonikus zenei skálák és a bolygók mozgásának számarányai közötti összefüggésekről ír – a szerk.) Úgy képzelem, hogy itt a Földön vannak olyanok, akikhez a napsugarakhoz hasonlóan képesek eljutni ezek a hangfoszlányok. Mások pedig ugyanezen jelekből az égvilágon semmit sem érzékelnek és zenei értelemben totális süketségben élik le az életüket. Talán Mozart is ezekből a mennyei sugarakból kapta a tehetségét? Jelenleg nincs tudományos megoldás a zsenialitására, de ha nem ilyesmiről van szó, akkor ugyan mivel magyarázható a páratlansága? Tényleg csak az összehasonlítás végett, Donizetti például rengeteg operát írt, amik között van fantasztikus, de akad több rutindolgozat is. Nemhiába aggatták rá a Dozzinetti gúnynevet – a dozzi olaszul többtucatot jelent. Ezzel szemben Mozart bármihez is nyúlt, az valóban arannyá változott.
R: A Hindemith-darabra visszatérve, egy-egy részletet tényleg szinte filmzenei dallamosság járt át. Persze érthető, hogy közel áll Önhöz az ilyesmi, hiszen annak idején Nino Rota is a mestere volt.
RM: Olyannyira, hogy ő volt az, aki meglátott bennem valamit és meggyőzött arról, hogy érdemes lenne komolyabban folytatni a zenei tanulmányaimat. A mentorom volt, akinek lényegében az egész hivatásomat köszönhetem.
R: Lehetséges, hogy az olasz film, de akár az operák egykori aranykorához hasonlóan a nagy karmesterek, a Maestrók kora is a végéhez közeledik? Ön még tanárán, Antonino Vottón át „egyenes leszármazottja” Toscanininek, aki mellett Votto asszisztensként dolgozott. Toscanini pedig 1887-ben második csellistaként ott ült a zenekari árokban az Otello premierjén, amit maga Verdi vezényelt. De ki folytatja ezt a sort?
RM: Ezt nehéz megválaszolni. Az mindenesetre biztos, hogy a világ változik. Akiket felsorolt, azok nem csak istenadta tehetségek, de mind nagyon komoly zenészek is voltak, akik hosszú éveken át tanulták a mesterséget. Bár mindenki csellistaként ismeri, Toscanininek öt diplomája volt: zongorából, csellóból, zeneszerzésből, orgonából és kóruszenéből. Ma a karmesterek nem zenét tanulnak, hanem vezénylést. De önmagában mi a vezénylés? Egy-két-há’… semmi több. De árulja el akkor valaki, miként kell egy karmesternek elkezdeni Brahms 4. szimfóniáját, hogy az úgy szólaljon meg, ahogy? Az ilyesmit, a hangzást, az érzetet nem lehet iskolában megtanulni. Ma a karmesteri hivatás jóval inkább a technikáról szól, de ha valaki vezényelni tanul, annak mit oktatnak, számolni? Önmagában a dirigálás semmit nem jelent. Ezért szeretem azt mondani, hogy én zenét tanultam. Aztán ha van egy ötletem egy Beethoven-szimfónia értelmezésére, akkor azt megpróbálom a karjaimmal tolmácsolni a zenekar felé. De ami még fontosabb, hogy meg is tudjam fogalmazni számukra, hogy mit szeretnék hallani színezetben, dinamikában vagy tempóban. Ma ugyanakkor a nézők inkább a látványt részesítik előnyben, azért mennek koncertre, hogy megnézzék a pódiumon táncmutatványozó karmestert. Mindent a szemnek és semmit a fülnek, csak hát a látvány sok esetben éppen a zene élvezetét teszi tönkre. És ahogy ma egyes karmesterek öltöznek… Nem vagyok feltétlenül a tradíciók megrögzött híve, de azért egy bizonyos fokú méltóságot a színpadon illő lenne megtartani. De, hát el kell fogadni, egyre vizuálisabb társadalomban élünk…
R: Mostanában többször idézte a karrierjével párhuzamba állítva Verdi velencei mórjának egyik utolsó sorát: „Végéhez ért most a földi út…” De ne feledjük el, hogy Verdi azért az Otello után még megajándékozta magát, a Falstaff-fal. Milyen zenét választ Riccardo Muti, amikor magának akar kedveskedni?
RM: Verdi összes műve ilyen és mind a mai napig azért küzdök, hogy ezeket a darabokat méltó módon állítsák színpadra. Sajnos Verdi operáit rengetegszer játsszák és éneklik már-már közönséges módon. Verdi életműve számomra olyan, mint egy gyönyörű crescendo. A végzet hatalma, Don Carlos, Aida, fokozatosan emelkednek egyre magasabbra. Persze a legnépszerűbbek továbbra is a Traviata, Rigoletto és a Trubadúr, de minőségében a művek fokozatosan erősödnek, egészen az Otellóig. Verdi maga mondta: az Otellóval bezárólag a műveimet a közönségnek szereztem – a Falstaffot viszont saját magamnak írtam. A Falstaff Verdi mesterműve, ami számomra olyan, mintha egy 18. század végi Mozart-opera lenne.
Tehát, ha csakis magamnak válogatok műveket, akkor két kedvencem van: a Falstaff és a Così fan tutte. Mindkettő rólunk szól, az erényeinkről, a gyöngeségünkről, a hibáinkról, a vágyainkról, az életünket behálózó drámák soráról. Mert hát a Così fan tutte korántsem vígopera, a darab vége kifejezetten tragikus – miként Falstaff is így fogalmaz az opera végén: „Ez a világ mily furcsa, lám mily bolond az ember.” Verdi ezekkel a nem feltétlenül pozitív szavakkal fejezte be életművét, majd slusszpoénként írt egy fantasztikus fúgát. Sokan mondták, hogy képtelen ilyesmit komponálni, de ő megmutatta nekik: az operatörténet egyik legnagyszerűbb fúgájával búcsúzott.
R: Búcsútól függetlenül, azért még rajta tartja a szemét a fiatal tehetségeken?
RM: Van egy Opera Akadémiám, amit ifjú karmestereknek hoztam létre, hogy felkészítsem őket az olasz operajátszás szépségeire és buktatóira. Ma ugyanis a színházi rendszer elsőszámú kedvezményezettje a rendező, a zene pedig lényegileg a háttérbe szorult. A karmestereknek már nincs beleszólása semmibe. Első a rendező, második az énekes és csak harmadik a karmester, márpedig ez a sorrend nem csupán tragédiája a világ operajátszásának, de a hanyatlásának is elsőszámú oka.