A katona története egy orosz népmesén alapszik, melyből Igor Sztravinszkij orosz zeneszerző és Charles-Ferdinand Ramuz író hozott létre nehezen besorolható alkotást. A mű az eredeti változatban is vegyíti a zenét, a táncot és a szövegmondást, és hasonlóan Sztravinszkij többi, első világháború előtti művéhez, egyszerre jellemzi a régmúlt iránti érdeklődés és a formákkal való kísérletezés. A mű egy katona történetét meséli el, aki eladja hegedűjét az ördögnek, aki azért végtelen gazdagságot kínál. Voltaképp egy példabeszédről van szó, melynek tanulsága, hogy ne hajszoljuk az anyagi és érzéki örömöket, a halandó ember nem szerezhet meg mindent, meg kell tanulnunk választani. Az eredeti szövegkönyv franciául íródott, az első bemutató 1918-ban Lausanne-ban volt, nem sokkal utána azonban Angliában is bemutatták, így angolul és franciául is olvasható a librettó.
 Jelenetek az előadásból |
A Trafóban látható, Gardenö Klaudia által rendezett és Dubóczky Gergely által vezényelt A katona története sok elemében követi az eredeti koncepciót, így például itt is hét hangszerből (hegedű, basszushegedű, klarinét, fagott, trombita, harsona, dob) álló zenekar, a Budapest Sound Collective játszik, és már ha csak az általuk megszólaltatott zenére figyelünk, akkor is megértünk valamit hagyomány és forradalom termékeny kölcsönhatásából. A zenekar az előadás kezdetén sebesült katonáknak öltözve masírozik be, közülük többen többször is kimozdulnak a színpad szélén elfoglalt helyükről, hogy például a földön fekvő katona köré gyűlve sirassák sorsát. Az, hogy ennyire szerves részei az előadásnak és nem csak a zene nyelvén lépnek párbeszédbe a történésekkel, aláhúzza Sztravinszikj eredeti törekvését, vagyis azt, hogy egy valóban multimediális művészeti alkotást hozzon létre.
A Trafóban a hangsúly egyértelműen a táncon van. Négy katona meséli el a történetet, miközben feszes, a kortárs tánc és a néptánc elemeit ötvöző, Widder Kristóf által tervezett koreográfiát mutatnak be. Hevesi László, Hrisztov Toma, Lestyán Attila és L. Nagy Attila kiválóan működnek együtt és bújnak a mellékszereplők – király, királylány, bankárok, ésatöbbi – bőrébe. Óramű pontossággal tartják mozgásban a színeket, jelenlétük egyik csúcspontja alighanem az ördög befolyása alól szabadult királylány tánca, ahol az addig a szereplő melankóliáját jelképező fátyollal mutatnak be ötletes és érdekes játékot. Nemcsak kiszolgálják a dramatikus szál két főszereplőjét, az ördögöt és a katonát, de tőlük teljesen függetlenül is hangsúlyos jelenléttel bírnak, elvégre maga a darab is kevésbé magáról a katonáról szól, mint inkább arról, hányféleképpen lehet elmesélni egy történetet a művészet különböző nyelvein.
 Bartha Bendegúz és Mácsai Pál |
A szöveg tehát egy általában vett színházi előadáshoz képest nem élvez elsőbbséget a többi médiumhoz képest, azonban ez nem jelenti azt, hogy Hársing Hilda szövegkönyve ne volna tele gördülékeny sorokkal, melyek bár végig megtartják a feszes rímelést, természetesnek is hatnak. Az eredeti szövegkönyvben a narrátor és a katona között számos interakció van, a narrátor árulja el például a katonának, hogyan győzheti le az ördögöt. Ezt itt kihagyták: a mesélők nekünk, nézőknek beszélnek, a katonának magának kell rájönnie mindenre.
Bartha Bendegúz katonája naiv, álmodozó fiatalember benyomását kelti, ami bár jól áll a színésznek, mégis kissé furcsa, hogy valaki egy háború után is képes ilyen ártatlan lenni. Ezen persze könnyen túllépünk, mert a Bartha által is kiválóan végrehajtott táncbetéteknek köszönhetően az első pillanattól világos, hogy amit látunk, az mese, ahol az elbeszélés különböző rétegeinek együttműködésén van az igazi hangsúly. Például amikor az előadás elején a katona előveszi hegedűjét, úgy táncol, mint egy régi zenélőgép bábfigurája, ami egyszerre nevetséges és ijesztő, és remekül vetíti előre, hogy a katona nemsokára az ördög játékszerévé válik. A katona, akárcsak a mesélők, mind hasonló árnyalatú zöld katonai egyenruhában van, ami a múlt század elejének világát idézi.
 |
Mácsai Pál ördöge megjelenésétől fogva a helyzet ura, és úgy játszik a katonával, mint macska az egérrel: mézesmázosan, szinte gyengéden beszél vele, szórakozik, de alig várja, hogy elveszejtse. Jelmeze változik, hol pópa, hol idős asszony, de alapszíne mindenkor a fekete és a bíbor, amik a hatalom – az ókori Rómában a világi, a modern Rómában az egyházi – színei, ezzel hangsúlyozva erejét az ember fölött. Egy ponton azonban a katona túljár az eszén, és Mácsai a korábbi, magabiztos játékmesterből fogatlan oroszlánná válik, amit nagyon szórakoztatóan mutat meg, és ami ennél fontosabb: önazonosan. Mintha itt nemcsak a katona tanulná meg, hogy ne akarjon túl sokat, és elégedjen meg azzal, amije van, hanem az ördög is, aki nemcsak a katona, de a királylány lelkét is akarta, ám végül ő hagyta ott a fogát (szó szerint).
Gardenö Klaudia rendezésének legfontosabb újítása a bábművészet eszközeinek alkalmazása a Palya Dávid Gábor tervezte bábokkal. Az előadás egy példabeszéd, a rendezés a középkori moralitásjátékok egyik jellemző formájára, a vásári komédiára épít. Számos bábjelenetet láthatunk, amelyek szépen simulnak bele az eleve széles eszköztárral dolgozó előadásba. A legemlékezetesebb talán az, amikor a katona legyőzi az ördögöt, akkor ugyanis a gonosz kiköpi fogait, ezt pedig a báb igazán látványossá és őszintén komikussá tudja tenni. Valószínűleg éppen azért írták át az alkotók az eredeti történet végét, hogy jobban illeszkedjen a báb által kínált formára. Eredetileg a katona azzal győzi le az ördögöt, hogy kártyán felteszi a tőle a hegedűért cserébe kapott pénzt. Az ördög természetesen mind elnyeri tőle, ezzel azonban a katona visszaadta neki a lelkéért szerzett ajándékot, így megszabadulhat tőle. A Trafóban ennél kevésbé rafinált módon, ólomgólyokkal okoz fizikai fájdalmat a gonosznak, aki így kénytelen menekülőre fogni.
 Lestyán Attila és Bartha Bendegúz. Fotók: Simon Iringó. A képek forrása: Trafó |
Az előadás érdekesen játszik az elvárásainkkal: amint belépünk a Trafó Nagytermébe, füst fogad, amiből lassan, apránként bontakozik ki a Gadus Erika által tervezett látvány: lábak, kezek, gránátok és sisakok lógnak a plafonról, de oldalt ott egy koporsó is a fekete térben. Egy csata helyszíne lehet, vagy folyosó élet és halál között, mindenesetre baljós és túlvilági a szín. Ehhez képest az előadás elsősorban a komédia eszközeit veti be, helyenként megindító epizódokkal, például amikor a katonát szülőfalujában szellemnek hiszik, vagy amikor a királylány kiszabadul az ördög bűvköréből. Akit érdekel, hogyan lehet egy történetet egyszerre, egy térben egy közönségnek legalább négyféleképpen elmesélni, annak bátran tudom ajánlani A katona történetét, ami Sztravinszkijhoz méltó módon egyszerre mutat valami nagyon hagyományosat és valami merőben újat nekünk. Ezzel pedig bármilyen direkt utalásnál határozottabb állítást tesz arról, hogy micsoda kín az ördög játékszerének lenni.