Ari Aster mindössze egyetlen év alatt vált megkerülhetetlen rendezővé. Az Örökség, amely görög sorstragédiát oltott szektás horrorba a felfoghatatlan gyászban felőrlődő családról, a semmiből katapultálta a horror új hullámának élére, hogy aztán a Fehér éjszakák szakítós horrorja végképp bizonyítsa, hogy Ari Asterrel szerzői filmesként is komolyan számolni kell.
 Jelenetek a filmből |
Asternek megvannak a visszatérő mániái: széthulló családok, mardosó bűntudat, gyász, anyakomplexus, lefejezések. Aki látta a korai kisfilmjeit, azt is tudhatja, hogy remek, provokatív humora van. Ez legkésőbb a Fehér éjszakákból is kiderült, amit a párkapcsolati agónia és a szinte teljesen világosban játszódó néprajzi horror mellett pont ezek a ravasz, piszkálódó, a világot abszurdnak láttató viccek tettek igazán emlékezetessé.
Nem csoda, hogy Aster, aki soha nem tartotta magát horrorrendezőnek, egy kegyetlen, éjfekete komédiát forgatott, amikor sikerei hatására teljesen szabad kezet és függetlenekhez képest ma kiugróan magasnak számító költségvetést kapott az eredeti gondolkodók egyik utolsó amerikai mentsvárától, az idei Oscaron a Minden, mindenhol, mindenkorral mennybe mint A24 stúdiótól.
Az Amitől félünk egy szorongó ember rémálom-maratonja, amelybe a legmélyebb, legszégyelltebb félelmeit, komplexusait és traumáit gyűjtötte össze a rendező. Főhőse a paráitól szinte cselekvésképtelenné bénult Beau, aki az utcára is alig meri kitenni a lábát, de haza kéne utaznia az apja halálának évfordulóján. Beau lakókörnyéke leginkább egy háborús övezetre hasonlít: a kéregető punk úgy rohanja le apróért, mint valami Mad Max-gonosz, a pénztáros rendőrt hívna rá tíz cent miatt, a szomszéd egész éjszaka fenyegeti, hogy kapcsolja már le a dübörgő basszusokat, miközben Beau igazából némán szenvedve próbálna aludni.
A filmnek az első félórája a legjobb, ami olyan, mintha Alvy Singer rémálmába csöppentünk volna. Aster maga is Woody Allen-i figura, aki előszeretettel nevezi magát neurotikus zsidónak (a részben Budakeszin forgatott Fehér éjszakák azért volt a nyár közepén is nyakig bebugyolálva, nehogy Lyme-kórt kapjon egy kullancstól), és a felütésben bravúrosan vázolja a mindentől rettegő ember szomorúan abszurd világát.
 A képek forrása: MAFAB |
Az már itt egyértelművé válik, hogy a mi világunk helyett Beau nem hétköznapi pszichéjében járunk, aki mentális utazása, pszichológiai pikareszkje során a tudatalatti egyre bizarrabb rétegeibe jut el. Aster fantáziája pedig elszabadul: a háromórás film gond nélkül váltogatja a hangnemeket és a műfajokat, miközben lefagyó szeretők, gyilkosan kedves kertvárosi családok és padlásra zárt péniszszörnyek adják egymásnak a kilincset, és az álmok, a vágyképek és a valóság kibogozhatatlanul összefolynak.
Aster ebbe a tíz éven át bővítgetett forgatókönyvébe gyűjtötte össze a legképtelenebb és ezért számára legkedvesebb ötleteit, amelyek a többibe nem passzoltak, pszichoszexuális agymenése így magától értetődően válik a megosztó filmek iskolapéldájává, amit egyszerre pimaszul felszabadító és elképesztően frusztrálóan élmény végignézni. Felszabadító, mert kizárólag a saját feje után megy, és egészen szürreális, eredeti élményt nyújt, amit felesleges Lynch vagy akár Charlie Kaufman filmjeihez hasonlítani. Aster nyilvánvalóan megidéz és persze rögtön ki is forgat klasszikusokat, de saját nyelven beszél, lenyűgöző vizuális ötletei vannak, és a film esztétikája a tobzódó eklektika ellenére sem hullik darabjaira.
Ugyanakkor nevetségesen frusztráló ez a háromórás road movie, amely feleslegesen elidegeníti magától a nézőjét. És ennek csak egy kis szelete a túlnyújtott játékidő: sokkal többet nyom a latban a gonosz humor, ami a végére szimplán csak kegyetlen lesz, és a világ legpasszívabb főhőse, akinek szenvedésével egy idő után képtelenség azonosulni, hiába kapunk rá elfogadható magyarázatot. Joaquin Phoenix 179 perc alatt egyetlen bamba, értetlenkedő arckifejezést variál – színészi nagyságának bizonyítéka, hogy jelenléte ennek ellenére sem válik unalmassá.
„Kaptatok legalább egy kis pánikrohamot tőle?” – kérdezte Aster első számú tisztelője, Martin Scorsese a film egyik vetítése után, és csak félig viccelt. Az Amitől félünk nem az a fajta film, amitől megundorodnak, esetleg telehányják a hátizsákjukat a gyengébb idegzetűek, hanem olyan, ami lelkileg nyomja meg az embert. Beau útja a totális lelki megsemmisülés felé vezet, és amikor felcsillan a remény, hogy talán mégis a saját lábára áll legalább egy pillanatra, Aster kigáncsolja, és a legmélyebb pontján hagyja magára hősét. Bár a befejezés bátor pimaszsága minden letargiája ellenére is kifejezetten vicces, mégis olyan érzés megnézni a filmet, mint amikor valaki rád zúdítja minden nyomorát, és ettől megkönnyebbül, jókedvűen távozik, te pedig ottmaradsz és megroppansz kicsit a rád dobott lelki teher súlya alatt.
Magarán: míg Aster előző filmjei katartikusak voltak, mert a horrorral ráébresztették a nézőt a fájdalomra, amit egy anya, egy gyermek, vagy egy párkapcsolat elvesztése után az ember érezhet, és a kiteljesedő iszonyattal fel is szabadítottak alóla, addig az Amitől félünk végén tényleg csak a nettó borzalom marad velünk. Egy kontrolláló, bűntudatkeltő, manipulatív anya minden bűne, aki Norman Bates mamáján is lazán túltesz, és a fia fájdalma, aki komplexusai miatt lemaradt az életéről.
Az Amitől félünk részleteiben bravúros, ötletet ötletre, gondolatot gondolatra halmozó film, amiről a többség mégis kimerülten állhat fel. Erre mondják, hogy érdekes kísérlet, de semmiképp sem kudarc. Az Amitől félünk éppen olyan lett, olyan groteszk, sötét és kíméletlen, amilyenre a rendezője megálmodta. Más kérdés, hogy ki lesz hajlandó követni Astert oda, ahová ezúttal menni akart.