A Kompánia többszörös díjnyertes előadása (mely egy nemzetközi projektből jött létre, s most a frissebb és régebbi előadásokat egyaránt bemutató Alternatív Thália Projekt keretében látható), ha kicsit más szemszögből és egy órában is, de a jól ismert történetet dolgozza fel újra.
Jelenet az előadásból |
Lukács László rendezése természetesen nem a lineáris történetmesélés útjain halad, de nem is a flashback technikára vagy az idősíkok cserélgetésére épít: a történet csomópontjait ragadja ki, ezekhez rendel képeket, metaforákat, jeleket, miközben a játék egészének összetéveszthetetlenül egyéni és igen erős atmoszférát teremt. Az előadást élőzene és ének kíséri, utóbbiba a szereplők egyike-másika is belekapcsolódik. Nem érzem kompetensnek magam abban, hogy a magyar és kelet-európai folklór elemeiből építkező dallamvilágot boncolgassam, de az összhatás – az alaptónusában tragikus, de számos árnyalatot, még a humorét is magába olvasztó hangulat -, melyet a zene és a dal megteremt, tökéletes szinkronban van az előadás mozgásanyagával. A táncnak főként az ereje, a lendülete ragad magával; nincsenek nagy trouvaille-ok a koreográfiában, van viszont csaknem permanensen dübörgő, sodró ritmus. A mozgásanyagot a játszók igen magas szinten sajátították el, s ha vannak is apróbb különbségek az előadók között – Debreczeni Márton és Kántor Kata teljesítménye például egészen nagyszerű -, a hatás alapja az egységben rejlik. Ezt az atmoszférát Lukács László egészen remek világítással egészíti ki: a fény, az árnyék, a félhomály változásai úgy teremtenek nyomasztó érzetet, hogy eközben a színpadi cselekvések mindig tökéletesen láthatóak (vagyis a lét tragikumát az alkotók nem a színt eltakaró sötét alkalmazásával kívánják színpadilag leképezni). És a rendezőnek van érzéke az árnyalatokhoz is; a három dajka jelenlétének nemcsak ereje, de humora is van, a folklóranyag kulturális sokszínűsége pedig a jeleneteken is nyomot hagy (még akkor is, ha az idegen ajkúként megjelenő Parist tolmácsolni kissé erőltetett ötletnek tűnik).
A metaforák alkalmazása viszont problematikus. Lukács interpretációjának kitüntetett eleme Mab királyné alakja; Mercutio nemcsak verbálisan idézi meg, de rögvest magával is hozza a hátán, s a szellemalak gyorsan „önállósul”, és vészjósló, fenyegető halál-figuraként végigkísérti a játékot. Önmagában érvényes az elgondolás és a megvalósítás is, dramaturgiai értelemben pedig sokat segít a csomópontok összetoldozásában, de az alak e szimbolikus tartalma mind irodalmi, mind színházi szempontból túlhasznált. Ha önmagában, az inkább sejtetett, mint megragadott tartalmakból kiválva szervezné maga köré az előadást, alighanem sokkal meggyőzőbbnek érezném, de sajnos, egyre szaporodnak körülötte a hasonlóan sokat használt metaforák és toposzok: a metronóm, a kövek, a bekötött szemű szerelmes, de voltaképpen a palló is, mely pedig első látásra még térszervező elemként is kitűnő, s persze kiválóan alkalmas arra, hogy háttal a mélybe zuhanjanak róla a szereplők – de éppen ez a metaforikus tartalom válik a játék folyamán közhelyessé.
Jelenet az előadásból |