Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A TAVASZ AJÁNDÉKAI MÁSFÉLÉK

Ali Smith: Tavasz
2023. ápr. 18.
Eljött a tavasz, bár mintha inkább ősz lenne. Az április, ami a megújulás évszakának legbolondosabb hónapja, egyben a legújabb Ali Smith regény központi eleme. BORSOVSZKY ÉVA RECENZIÓJA.

A Magvető kiadásában megjelent Ali Smith Évszakok tetralógiájának harmadik kötete, így az Ősz és a Tél mellé már odatehetjük a skót szerző Tavasz című regényét is. A három mű egymásmellettiségében még inkább kirajzolódik a Pintér József tervezte borítók egységessége, ám a harmadik borító első látásra mégis némileg meghökkentő. Miért van citrom a borítón? – merült fel a kérdés, amikor először kezembe vettem a könyvet. Ez nem kifejezett tavaszi utalás, dacára üde, friss sárga színének, de mihelyst elkezdtem olvasni, megkaptam a magyarázatot. (Nem árulom el, hogy mindenki maga fejthesse meg.)

alitavasz1

Az előző két mű után nem csupán várakozásunk erősödött, hogy végre olvashassuk a művet, de némi tudásunk és rálátásunk van Ali Smith írói eszközeire is. Természetesen mindegyik könyv önmagában teljes zárt rendszer; nem kötődnek egymáshoz a tetralógia részei, de már látszanak azok a hasonlóságok, amik egy Smith-regényre jellemzők.

Nézzük tehát ezeket a hasonlóságokat először: mindhárom regény frissen reflektál a világban és a szűkebb pátriában történő közeli eseményekre. Ali Smith bátor elbeszélő, nem köntörfalaz, nem használ ködös, nehezen megfejthető képeket, nem kell a sorok között olvasni, pontosan állást foglal a politikai eseményekkel kapcsolatban. Itt a Tavaszban is megjelenik az Őszben már feldolgozott Brexit-téma, de szerzőnk e mű középpontjába most a jogtalanul fogvatartott menekültek igazságtalan helyzetét állítja. Nem csupán a bátorság az erénye, hogy felteszi azokat a kérdéseket, amiket egy magát lelkiismeretesnek tartó embernek ma fel kell(ene) tennie, de olyan módon teszi mindezt, hogy a mű nem süllyed aktuálpolitikai irománnyá sehol, mindvégig magasabb dimenzióba emelt regényt olvashatunk.

Az is megszokott Smith-nél, hogy a mű nem kronologikus, hanem időbontásos,  a cselekmény több szálon és több síkon fut; jelen műben éppen három külön szálon, melyek a regény egy pontján egybesodródnak, majd a végén újfent szétszálazódnak.

Az első szálon követhetjük Richard Lease, az idősödő rendező és forgatókönyvíró nehezebb életszakaszát, aki magánéletében már rég kudarcot vallott: egyetlen lányával ki tudja, mióta nem beszél. Egy szétesett család kommunikációképtelen tagjaként – ez is visszatérő elem egy Smith műben –  Richard igyekszik legalább munkájában valami értékeset alkotni.

Most épp azt a feladatot kapja, hogy egy Bella Powell nevű írónő Április című regényéből készítsen forgatókönyvet. E könyvben azzal a gondolattal játszott el a szerző, hogy Katherine Mansfield, a lázadó új-zélandi származású brit írónő, a „szexuális kalandor, esztétikai kalandor és társadalmi kalandor” és Rainer Maria Rilke költő egy képzeletbeli afférját színezze ki. A két irodalmi óriás ugyanis bizonyíthatóan ugyanabban az időben ugyanazon a helyen (egy svájci panzióban, 1938) fordul meg rövid időre.

A mi lett volna, ha? kérdésfeltevéssel erősen kínlódó Richard, nem először, de egész biztosan utoljára, egy rendkívül művelt, bölcs idős kolléganője, a halálos beteg Paddy támogatását kéri, aki – érdekes módon – még a halála után is segíteni fogja őt. Paddy tudása, műveltsége, életismerete felületes világunkban igencsak ritka kincs: annyit tud Rilkéről és Mansfieldről, amennyit szinte senki.
A második szál egy brit „Idegenrendészeti Központba” viszi az olvasót, ahol a különböző hátterű, korú és nemű fogvatartottak, az őrök számára csak „ foxik”, egyformán sanyarú körülmények között szenvednek legtöbbször a jogtalan bánásmódtól, a határozatlan idejű bezártságtól. (A könyv végén található köszönetnyilvánításból is kiderül, hogy Smith komoly háttérkutatást végzett a témában azért is, hogy hiteles képet kapjon és adhasson.)

A gyenge emlékezetű és lelkiismeretű gyarmatosító britek olyan intézményt működtetnek, ami nehezen összeegyeztethető a jogrendszerrel. („Senkit nem tartanak fogva határozatlan ideig, és a fogva tartás rendszeres felülvizsgálatra kerül, hogy továbbra is törvényes és arányos maradjon”.) Ebben a központban a körülményeket 72 órás elzárásra tervezték, ám sok fogvatartott már több hónapja, némelyikük egy hosszú éve sínylődik benn.

Itt dolgozik második főszereplőnk, Britanny Hall, röviden Brit, FBT-ként, érthetőbben felügyelőnőként. Így kerül majd össze a regény harmadik és legfontosabb szereplőjével, Florence-szel. Ennek a kislánynak sikerült azt elérnie, amit senki másnak: nemcsak, hogy engedély nélkül simán bejutott az intézménybe, de az igazgatóhoz is besétált, sőt, azt is elérte, hogy a vécéket kitakarítsák.

A  három szereplő először egy skót vasútállomáson találkozik össze: a válságban lévő Richard épp a sínekre fekteti fejét, ám Florence – aki Brittel együtt más okból utazik errefelé – megmenti. Kezdetét veszi tehát egy közös skótföldi utazás, először vonaton, majd furgonban s gyalogszerrel a föld felett, és átvitt értelemben a föld alatt is, egy földalatti mozgalom jóvoltából. A szellős szerkezet három nagyobb részre tagolja a művet: mindegyik egység valamelyik szereplőre helyezi a hangsúlyt. Az egyes részek elé/közé vékony hártyaként tapad egy-egy felrázó rövid kiáltvány.

A jellemformálás – a Télhez hasonlóan – itt is halványabb, a figurák itt is némileg didaktikusnak tűnnek, beszélő nevük, amiket szintén megszokhattunk Smith műveiben, jelzi, hogy a regény attitűdök ütközése: Brit – Britannia rövidítését talán nem szükséges magyarázni.

Brit felemás figura, egyfelől értelmes, jobb sorsra érdemes nő, aki kénytelen ilyen helyen dolgozni, másfelől megalkuvó módon elfogadja ezt a szörnyű, elfogadhatatlan rendszert, amelynek gépezetében ő csak fogaskerék. Florence alakja a legfontosabb: ez a furcsa, törékeny, „láthatatlan” kislány mintegy mindannyiunk élő lelkiismereteként teszi fel lényegi kérdéseit: „Miért bilincselik meg azokat, akiket behoznak vagy kivisznek innen, amikor igazából nem is bűnözők?”; „Tudta, hogy legálisan csak hetvenkét órán át lehet fogva tartani valakit anélkül, hogy valamilyen bűncselekménnyel megvádolnák?”; „Ha valaki bevándorol egy másik országba, mert segítségre van szüksége, az valójában bűncselekmény?”

Florence nem áll meg a kérdésfeltevéseknél, fényhozóként nem csupán megvilágítja a történéseket, de helyre is hozza a helyrehozandókat, tiszta lényével, gondolkodásával, cselekedetivel megmutatja a felnőtteknek, milyennek kellene lenni a világunkban egy igaz embernek. (A Tél-ben már találkoztunk egy hasonló törékeny fiatal szereplővel, Luxszal, a menekült horvát lánnyal, ám ott inkább csak egy széttöredezett család összeragasztásáról volt szó.) Úgy tűnik, Smith szerint a kívülálló, menekült lányok látnak rá legjobban egy rendszer belső rohadtságára.

Florence alakját tekintve az író tudatosan nem ad nekünk túl sok fogódzót, a cselekményből derül ki menetközben, hogy egy menekült anya gyermeke ez a lány, aki a láthatatlanságot célul tűzte ki. Egy ponton egyfajta Kasszandraként határozza meg magát, és bizony megkongatja a vészharangot a jövőnkről. („Ha bárhol a világon még öt atombomba felrobban… örök nukleáris ősz áll be, nem lesznek többet évszakok.”) Florence Smith vezetéknéven mutatkozik be, ebből vonjon le mindenki olyan következtetést, amilyet akar.

Mindhárom Smith-könyvben számos rövidebb-hosszabb művészeti vonatkozás van, itt most Katherine Mansfield, illetve Maria Rilke személye és művei kerültek be hangsúlyosan, de Chaplin, Shakespeare vagy Dickens is fel-felbukkan. Mondhatjuk, hogy egy Smith-mű egyfelől könnyen érthető az egyértelmű politikai állásfoglalás, másfelől nem könnyen desifrírozható a sok művészi utalás, áthallás miatt.

A szerzőtől már szinte megszokott erős költői nyelv, a mágikus természeti képek szálai olykor erőteljes hurkokat képeznek a szöveg szövetében, máskor szinte láthatatlanná válnak, mint maga Florence. A fordító, Mesterházi Mónika, most is nagyszerűen oldotta meg a sokrétű feladatot. Az „olvadt hangzású” skót gael nyelv is megjelenik a műben, időnként találkozunk vendégszövegekkel is, főleg Mansfield és Rilke műveiből.

A kötet erős zárósorainál keresve sem találhatnék méltóbb befejezést a recenzióhoz:
„Április az anarchista, az utolsó hónapja a tavasznak, a nagy összekötőnek.
Menjetek el bármilyen virágzó bokor vagy fa mellett, és nem tudjátok nem hallani a motor zúgását, ahogy már zajlik az új élet az idő gyárában.”

Igen, fülelnünk kell e motor zúgására, a vészharang kongására, és legfőképpen lelkiismeretünk hangjára.

A könyv adatai a kiadó adatlapján itt láthatók.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek