Christina Ezrahi kötetének címe: Sztálin balerinája. Igen félrevezető cím, ugyanis azt sugallja, mintha hősének, Nyina Anyiszimovának személyes köze lett volna a diktátorhoz. Az Ezrahi által feldolgozott dokumentumok ezt nem támasztják alá. A táncosnőt és koreográfust 1949-ben művészi alkotótevékenységéért Sztálin-díjjal tüntették ki, de semmi okunk azt hinni, hogy maga a névadó jelölte volna őt a kitüntetésre. Persze akkoriban a hatalmas birodalom minden polgára joggal érezhette magán a Gazda szemét, amelyet a mindenkori titkosrendőrség és szorgalmas besúgóhálózata testesített meg.

Nyina Anyiszimova 1909-ben, még a cári időkben született, de tanulmányait a Pétervári Koreográfiai Intézetben már a szovjethatalom korában fejezte be. A bolsevik hatalomátvétel után a balett műfaja sokszor került az elvakult ideológusok célkeresztjébe, mint burzsoá álművészet, a Romanovok udvari hóbortja, de mégis sikerült fennmaradnia. Nyina mesterei kora legnagyobbjai, Vaganova és Sirjajev voltak, s a fiatal táncosnő be is került azonnal a klasszikus balett fellegvárának számító Mariinszkij (később: Kirov) Színházba. Itt karaktertáncosként és önálló koreográfusként is jól szerepelt.

Ezt a jól induló művészi pályát majdnem kettétörte a táncosnő barátsága Jevgenyij Saloméval, a német követség jogi tanácsadójával. Ugyanebből a balti német gyökerű családból származott egyébként Lou Andreas-Salome pszichoanalitikus és író, Freud kevés női tanítványának egyike, aki Nietzsche és Rilke múzsájaként és szerelmeként a huszadik századi európai kultúra egyik érdekes alakja volt.

Nyina kollégáival sokszor vendégeskedett a művészetbarát Salome házaspárnál és elfogadott tőlük ajándékokat: selyemharisnyát, csokoládét, a nagy szovjet áruhiány idején nagyon is érthető módon. Más táncosokkal együtt részt vett a német konzulátus fogadásain is.

1937-ben az NKVD harcot hirdetett a „német kémek” ellen, és hálójába a diplomatákkal alkalmilag találkozó orosz állampolgárok is belekerültek, így Anyiszimova is. A hírhedt börtönben, a Spalerkában vallatták „szovjetellenes” cselekedeteiről, s bár a legrosszabbtól, a kémvádtól megszabadult, így is öt éves átnevelő tábori tartózkodásra ítélték. Nemsokára el is szállították Kazahsztánba, a karagandai tábor egyik részlegébe. Itt az első szörnyű hónapok után bekerült a tábor művészeti csoportjába, ők színházi előadásokat és magánszámokat adtak elő fogolytársaiknak és a börtönőröknek.

A Gulag-történelem ismeretében állítható: szerencséje volt, különösen, mivel letartóztatása után másfél évvel már vissza is térhetett Leningrádba, szeretett városába és színházába. Férje, Konsztantyin Gyerzsavin levelekkel ostromolta a leningrádi NKVD-t, és elérte, hogy felülvizsgálják felesége ügyét. Kiderült, hogy a szovjetellenes izgatás vádját egyetlen kollégája tanúvallomására alapozták, akit közben ki is végeztek. Nyinát visszaszállították a Spalerkába, ahonnan rövid idő múlva kiengedték, állását is visszakapta a színházban.

Természetesen nem arról volt szó, hogy az NKVD belátta, annak idején rosszul döntött. A párt irányvonala változott meg, a Politbüro határozata pedig véget vetett az úgynevezett „nagy terror”-nak.

Nem volt könnyű dolguk a színházaknak a terror éveiben. A kultúrpolitikusok a szovjet életet dicsítő, „lelkesítő” darabok bemutatását várták tőlük. Nem volt kivétel ez alól az orosz balett hagyományait ápolni kívánó Kirov sem. A klasszikusok mellett hős katonákat, keményen dolgozó kolhozparasztokat és munkásokat színpadra állító darabokat kellett a repertoárjukra tűzniük. Ezek közül kevés élte túl a szovjet időszakot; közéjük tartozik a Gajane, amely Anyiszimova egyik fő teljesítménye volt táncosként és koreográfusként.

A második világháború kitörése után az egész társulatnak menekülnie kellett. A Kirov Színház Permbe költözött, ahol nem fogadták őket kitörő lelkesedéssel. Anyiszimova férjének, Kosztyának viszont egy ideig még a blokád alatt levő városban kellett maradnia idős és beteges szülei mellett.
Közben a permiek is megbékéltek a társulattal, egyre szívesebben jártak el előadásaikra. Amikor kigyulladt a színház épülete, nemcsak a díszletek és a jelmezek kerültek veszélybe, hanem a művészek élete is. A füstölgő színpadon fellépő táncosokat dörgő tapsvihar fogadta. Újra bebizonyosodott, hogy a művészet nem csak afféle igényes szórakozás, hanem a túlélésbe vetett remény táptalaja is.

A háború után a Kirov társulata visszatért a blokád alatt megfogyatkozott leningrádi közönséghez. Anyiszimova karrierje felfelé ívelt, táncosi és koreográfusi teljesítményét nemcsak a Szovjetunióban, hanem annak határain túl is elismerték. A férjnek, Kosztyának, a történet legrokonszenvesebb alakjának nem alakult ilyen jól a sorsa. Ő mindenben támogatta nehéz természetű feleségét – akit nem véletlenül neveztek a kollégái Hárpiának –, távollétében  pedig gondoskodott annak családjáról. Érdeklődése a negyvenes években a színháztól az európai irodalom felé fordult, ezt pedig a hidegháború éveiben a Szovjetunióban nem lehetett kutatni. Félreállítva, elfeledve halt meg viszonylag fiatalon.

Christina Ezrahi a szentpétervári Nemzeti Könyvtár Visszaadott Nevek részlegében bukkant rá Anyiszimova történetére. Írásában szakértő módon elemzi hősének táncosi és koreográfusi pályáját, az általa színpadra állított műveket. A dokumentumok segítségével hitelesen tárja fel a GULAG-on történteket és a Kirov Színház permi tartózkodása alatti eseményeket. A nagyobb történelmi-politikai összefüggések feltárásakor azonban kiderülnek tudásának hiányosságai. Ezek a szövegrészletek felületesek és számos tévedést is tartalmaznak.

Vannak nehezen magyarázható hibák is a szövegben: „A Nyinát szállító vonat befutott Szverdlovszk városába – ez a korábban Jekatyerinburgként ismert település ezernyolcszáz kilométerre fekszik Leningrádtól délnyugatra.” A következő oldalon pedig ez áll: „amikor a vonat befutott az Urál-hegységtől keletre fekvő Szverdlovszkba…” Mielőtt Közép-Európában keresnénk az Urált, vessünk egy pillantás a térképre. Szverdlovszk szemmel láthatóan délkeleti irányban fekszik Leningrádtól. A két kontinenst, Európát és Ázsiát elválasztó vonal pedig éppenséggel a város területén húzódik keresztül.

A magyar fordítás olvasását megnehezítik az efféle nehézkes és furcsa fogalmazású mondatok: „Nyina megtanulta, hogyan hassa át egész lénye a táncot”, „A fejében burjánzó gondolatok és eszmék raja nyomasztó lehetett volna, ám szülővárosának szigorú, harmonikus klasszicizmusa kisegítette…”, „Harminckét éves volt, amikor a bolsevikok megragadták a hatalmat”, „Dugyinszakaja egy Salométól kapott karórában járkált”. Az sem valószínű, hogy Preobrazsenszkaja, a híres balerina így üdvözölt volna egy kis balettnövendéket: „Nini, egy parányi, idős hölgyike, milyen nyurga kis teremtés!” A „nyurga” jelentése: magas, a „parányi” éppen az ellenkezője, és miért nevezett volna „idős hölgyikének” egy fiatal lányt?

Az orosz nevek és szavak átírása következetlen, sokszor hibás. Egy példa: az örmény nevekben a -jan patronimikus képzőt a-val írják a szövegben, kivéve a híres zeneszerző, Hacsaturjan esetében, ahol következetesen á szerepel.

A könyv megérdemelt volna több kiadói gondoskodást, figyelmes szerkesztői és korrektori munkát. És mindenekelőtt az eredetit hűségesen visszaadó magyar címet.

A könyv adatlapja a kiadó oldalán itt található.