 Horgas Eszter |
Álmélkodhatnánk, hogy a kortárs kamarazene irányából (Forrás Kamarazenei Műhely) tényleg vezet-e út a gigantikus kortárs giccs irányába? De ne tegyük, mert íme a példa: vezet! És megérteni sem olyan nehéz az indíttatásokat, ha elolvassuk a művésznő weboldalán az önéletrajzot: a horvátországi Pulában, „a 3000 éves kövek, a zene, a tenger és a telihold” környezetében 2004-ben megtartott Carmen előadás során „életemben először hittem el igazán, hogy közvetítő lehetek Ég és Föld között” – hangzik a művészeti hitvalláson jócskán túlmutató mondat. A messianisztikus küldetéstudat, az emberfelettit az emberek irányába közvetítő médium szerepe manapság kurrens áru; meg is van a helyük, számos kis kereskedelmi televízió foglalkoztat hasonlóan semmitmondó spiritiszta szöveggel operáló mentál-gurukat. Róluk tudjuk, hogy becsapják az embereket, placebót kínálnak betegségekre, helyzetekre, képernyőn keresztül delejeznek. De mit kínál Horgas Eszter, vajon más történik-e legújabb előadásában, mint amit várhattunk?
 Al Di Meola |
Nem történik más, hiszen az Ő és Carmen című produkció a már említett Carmen folytatása. A SYMA Csarnok közönségének nagyobbik része tudatában lehetett annak, mit kap, a kisebbik részt pedig az ingyenjegyesek hada képviselte (például találkoztam egy önkormányzati dolgozókból álló különítménnyel, akik között bőkezűen osztották szét a megmaradt jegyeket), és a két halmaz akár még fedésben is lehetett egymással. Telt ház így sem volt, ám a kultuszminiszter saját keretből folyósított nagylelkű támogatása (a konkrét összeget lásd e cikk alatt) bizonyára segített áthidalni a produkció költségvetésének neuralgikusabb pontjait.
Nem lényegtelen a környezet, mert a dömpingszórakoztatás igénytelen ismérvei nem teremthetik meg azt a magasztos kultúraközvetítő eszményképet, amelybe maga Horgas Eszter is ringatja magát. A felvigyázó emberek egyáltalán nem ismerték a terepet, a helyüket keresgélőket rendre máshová irányították, vagy tanácstalanul vakargatták fejüket, amikor kiderült, hogy a sorokból hiányzik jó néhány szék a kiadott jegyekhez képest. Engem a színpadtól kb. 50 méterre eső erkélyre vezényeltek, ahonnan alkalmam volt méregetni a csarnok mocskos és ragacsos talajában képződött, Nazca-vonalakhoz hasonlító alakzatokat a félórányit csúszó előadás kezdetéig. A bevásárlóközpontok anyagminőségénél valamivel gyengébb érzetet keltő építőanyagok, a sátoros tető és a traverzek az egész SYMA Csarnoknak olyan alkalmi jelleget kölcsönöznek, amilyenbe egy magát igényesnek tartó produkció nem megy.
 Ketten |
A kivetítőkön akadozva lobogó animált lángok elé végre felvonult a zenekar, és már az első hangoknál kiderült, hogy az erkélyről halovány szöszmötölésnél többet nem lehet majd hallani. Mondhatnám, szerencsére a közeli falról visszaverődő hangok hangosabban jutottak el hozzám, mint a színpadi eredeti hang, így fura mód az előadás saját maga visszhangjaként zengedezett. A fuvolista-főszereplő antréját látványosra tervezték, már amennyire a zenészeket kivehetetlenül sötéten és maszatosan mutató kivetítők képét és a Windows Media Player animációinál is sokkal gyengébb vizuális effekteket tekinthetjük látványvilágnak. A széksorok között betipegő Horgas vadító piros szoknyában érkezett, a vaduló szerepét pedig a Carmenhez hasonlóan most is a gitáros Al Di Meolára osztották.
 Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Ha lett volna érzékelhető történet, mondjuk Meola lehetett volna Escamillo, Horgas pedig nyilvánvalóan Carmen. Vagyis nem egészen nyilvánvaló, hiszen az előadás címén túl semmiből rá nem jöhettünk, hogy előttünk egy történet zajlik. Ha eltekintünk attól az apróságtól, hogy Bizet Carmenjéről az égvilágon mindenkinek egy ébenfekete, nem pedig szőke nő jut az eszébe, a mese még akkor is szükséges volna ahhoz, hogy értsünk valamit. Ehhez képest a zenészek csak ültek ott a színpadon, folyt valamiféle tárgynélküli muzsikálgatás, és az sem derült ki, hogy az órányi repertoár miből tevődik össze. Persze elhangzott az opera híres Habanerájának fuvolistára alkalmazott dzsessz változata, mint Horgas jutalomjátéka – a futamokba oltott dallam virtuóz előadása, a korábbi Piazzola-tangó soványka átirata, Meola néhány levegőben lógó akkordikus szólója és a kiválogatott magyar dzsessz-zenészek azonban túl keveset nyújtottak ahhoz, hogy bármiféle jelentőséget tulajdoníthassunk a hallottaknak.
Horgas nem kapott konferáló mikrofont, a számok között néha lehetett hallani, hogy próbálja üvöltve bemutatni a többieket. Én csak azt értettem, amikor Meolát, mint „Nagy Ő”-t mutatta be, és ezzel nagyjából tisztázta is, hová kell elhelyezni az előadást. A jó hír az, hogy Horgas nem akarja becsapni közönségét, mint a mentál guruk; a rossz hír viszont az, hogy komoly veszélynek vagyunk kitéve abban a mezőnyben, ahol értünk Varnus Xavér és Edvin Marton is versenyez.