A cím Michel Foucault francia filozófus magnum opusára tett utalás. E műben Foucault feltárja a szexualitáshoz kötődő hiedelmek, szokások, értékek és attitűdök változását a nyugati kultúrtörténetben, hogy megmutassa, a vágy nem pusztán egyéni, de az állam, a tudomány, a piac és az egyház által meghatározott és újratermelt érzés, ami így az egész társadalmat átható, az egyén viselkedésének korlátokat szabó gépezet.

Jelenetek az előadásból

Ebbe a gépezetbe lépünk be az előadás nyitó jelenetében. Egy nyilvános kínzás szemtanúi leszünk: egy bonyolult kínzóeszköz belevési az elítélt testébe a parancsot, amit megszegett. A cél nem a kivégzés, hanem hogy az elítélt minél tovább szenvedjen, ezért fájdalom és enyhülés folyamatos hullámzása jellemzi a kínzás folyamatát. Ad valamit, de csak azért, hogy elvegyen. Az előadás során vissza-visszatér a gép és a benne vergődő elítélt képe mint a vágy működésének allegóriája, ez foglalja keretbe az egymásból következő szkeccseket.

A Lénárd Róbert által rendezett előadás rövid, csattanós jelenetekből épül fel, melyek füzérszerűen követik egymást. Vannak köztük lecture performance-szerű szónoklatok különböző filozófusok munkáiból, vitaszínházhoz hasonló oda-visszapattogó érvelések, de musicalszerű dalbetétek és személyes hangvételű monológok is. Az egyes jelenetek mind egy-egy viszonyulást kínálnak a szexualitáshoz, azonban mindről kiderül, hogy felszabadulás helyett újra és újra csak korlátok közé akarnak szorítani.

Szabó Veronika

A színpadon egymást kerülgető, saját vágyaikat méricskélő demi-, szapio-, pán-, omni- és aszexuálisok a címkék rabjai lesznek. Martinkovics Máté kiáll elénk, és egy számsorként mutatkozik be: ennyied részben szubmisszív, annyiad részben heteró. Az ezt felszámolni kívánó, minden nemet és sémát elvető álláspontról pedig kiderül, hogy vak a szexualitásban nagyon is létező alá- és fölérendeltségi viszonyokra. A hatalmi relációkat mint megélhető, legitim szexuális fantáziát kínáló BDSM valódi vágy helyett csak öklözőtanfolyamot akar ránk sózni, az ettől védelmet ígérő konzervatív családmodell pedig csak az apa és az állam kísérlete, hogy uralkodjon felettünk, ehhez azonban még egy 100 millió forint állami támogatásból megvalósuló nemzeti pornófilm is kevés, ha senki sem kíváncsi rá.

Az előadást ezek a vágyat meghatározni próbáló kísérletek és azok bukásai hajtják előre. A jelenetek egymásra tromfolnak, az egyre felhevültebb játékban újabb és újabb tabukat döntenek meg a szemünk előtt. Ez az ábrázolásmód kezdetben túlontúl harsánynak is tűnhet, azonban az idő múlásával egyre nyilvánvalóbb a jelenetek íve, és hogy a gépezeten kívülre csak a vágy groteszk karneválján át vezet út.

Ami egyébként tele van izgalmas megoldásokkal. Az előadás szövege például telitalálat. A szerzők, Lénárd Róbert és Selmeczi Bea kiváló stílusérzékkel válogatták össze és alkalmazták színpadra a világirodalom legforradalmibb műveit, amik színvonalban tökéletesen megegyeznek a szerzőpárosnak az előadáshoz írt szövegeivel. A kínzóeszköz részletes bemutatása például Kafka A fegyencgyarmaton című novellájából lehet ismerős, de tökéletesen természetesen hangzik a színészek szájából, akárcsak Foucault sorai, amelyekből Lestyán Attila az egyik jelenetben ráadásul a francia eredetit mondja. Külön öröm volt hallani a SCUM Manifestót a Valerie Solanasra maszkírozott Szabó Veronika szájából, hiszen ezzel a szöveggel eddig csak angolul találkozhattunk, és most már biztos, hogy magyarul is épp olyan erős, ha nem erősebb, mint eredetiben.

Ott van még Zságer-Varga Ákos zenéje, ami szintén nem fukarkodik a jó ötletekkel: a BDSM-szalonban a különböző segédeszközökről (pl.: Szent András-kereszt) és kínzási módszerekről a miséről ismert recitáló kórusdallamra énekelnek a színészek, mintha a keresztnek is a kéj adna értelmet. Jákóhalmi Zsófia fehér jelmezei vegyvédelmi vagy laboratóriumi ruhák benyomását keltik, és a vérhez hasonló rózsaszín foltok egyszerre utalnak az előadásban elő-előkerülő nyilvános kínzási jelenetre, a tudományos objektivitás távolságtartó tekintetére és a lányszobát rózsaszín mázzal bevonni kívánó hazugságokra. Boros Anna Eszter díszlete egy bordélyszalon hátsó szobáját idézi, a falon és a mennyezeten rózsaszín kendők lógnak, a színpad két oldalán szexuális segédeszközök sorjáznak. Semmi sincs túldíszítve, se túlbonyolítva, a hangsúly a minimalista eszköztárral is jól boldoguló színészeken van.

Akik a karneválszerű összképhez képest is meglepően jól megőrzik egyéni jelenlétüket. A groteszk részekben mintha Lestyán Attila kerülne előtérbe. Az előadás is vele kezdődik, amint félig csábosan, félig nevetségesen vizslatja a közönséget. Ő kapja az egyik leginkább részletgazdag karaktert, akit becsülettel végig is visz gyóntatószékben fohászkodó szentfazéktól önkéntelenül iázó szamárnak öltöző szexszubkultúrásig. És van egy jelenet, amiben Tormay Cécile-lé avanzsál, itt eleve nyurga alakját egy magassarkúval tovább nyújtják, így tökéletesen hozza a nagyasszonyt.

Medveczky Balázs itt nem svájcibicska-színészként, inkább laza porondmesterként lép színre, ebben azonban kiváló. Kicsit azt hozza, amit Szegeden a Mária országában, elegáns, kissé szemtelen, ura a helyzetnek, nem véletlen, hogy ő lesz az, aki el akarja nekünk adni az öklözőtanfolyamot, vagy aki a nagyobb célközönség reményében a távol-keleti piac számára átrendezi a nemzeti pornófilmet.

Fotók: Juhász Éva. A képek forrása: Táp Színház

Szabó Veronika a kemény nőt jeleníti meg, végig van benne valami vagányság, ami a SCUM Manifestós jelenetben csúcsosodik ki. Talán elbírt volna még egy csak ráírt jelenetet, amiben girlbossként leckéztet egy férfit (esetleg a nyegle Medveczkyt?). Mert bár érthető, hogy az előadás üzenete épp a Szabó Veronika által játszott Byung Chul Hannal kimondatva az, hogy a modern társadalomban egyre inkább elmagányosodunk a szexualitásban, de az erotika azért mégis társas műfaj, itt viszont sosem látunk olyan jelenetet, ahol két szerelmes birkózik egymás vágyaival, elvárásaival.

Sárközi-Nagy Ilona megőrzi játéka finomságát a legnagyobb kavalkád közepette is. Az általa színre vitt szexualitás mindig tartózkodó és intim marad, igazán sosem csap át groteszk, tabudöntögető őrületbe. Mintha a jelenetekben elhintené a szomorúság magvait, hogy aztán az előadás végén a kínai lábelkötésről szóló epizódban valódi tragédiát mutasson. Igaz, rögtön érkezik is a gépezet, hogy újra nevetségessé tegye.

Hasonló ívet jár be Martinkovics Máté, aki szintén nem lép át teljesen a harsányságba, mindig megőriz valamit komolyságából és távolságtartásából. A gépezet elleni küzdelem is az ő monológjában teljesedik ki végül. Egy őszinte, reménytelenségében is felszabadító zárlatot kapunk, ami se nem támadás, se nem védekezés, csak egy csendes, de annál határozottabb kérés: „adjátok vissza a testemet!”

Az alkotók igazi érdeme nem csak az, hogy masszív alapanyagból sokrétű és őszintén élvezhető előadást teremtenek, hanem hogy olyan nyelvet bocsátanak rendelkezésünkre, amin keresztül mi magunk is elgondolhatóvá tehetjük saját vágyainkat.

Az előadás adatlapja itt található.