Az Isten nevében: Szent árulás négy egykor nagyreményű dél-koreai evangélista „karrierjét” kíséri nyomon. Elsőként Jeong Myeong-seok történetét dolgozza fel, aki a nyomozati becslések szerint közel tízezezer női hívén követett el nemi erőszakot, s nem kevés közülük kiskorú volt. Az önmagát Jézus reinkarnációjaként emlegető „próféta” beavatási procedúrája életre szóló sérüléseket okozott nők tömegeinek, akiket idővel áldozatból, ha nem is elkövetővé, de bűneinek cinkosává tett. Park Soon-ja és harmincegy követője máig tisztázatlan körülmények között vesztette életét: „akciójuk” első ránézésre csoportos öngyilkosságnak tűnt, melynek hátterében egy évek óta húzódó pénzmosási ügy állhatott, de a tömeggyilkosság lehetőségét sem zárták ki a hivatalos szervek. Kim Ki-soon – leginkább munkatáborhoz hasonlítható – „Babakertjében” egy ötéves kisfiút éheztettek, szomjaztattak, majd kínoztak halálra legközelebbi hozzátartozói, anyjának tudtával és beleegyezésével. A sorozat záróepizódjaiban bemutatott Lee Jae-rock története szinte már könnyed levezetésnek hat a gyermekgyilkosok után, hogy a néző nyugodtan hajthassa álomra fejét.

A vizuális és dramaturgiai szempontból különlegesen jól kivitelezett sorozat a híresen progresszív dél-koreai filmipar termékeként – nem meglepő módon – kimagasló minőséget képvisel a műfajban, igazi távol-keleti különlegességként veheti magához a riogatásra vágyó sorozatfüggő. A nagy aprólékossággal bemutatott történetek mindegyike szinte elképzelhetetlen valóságot tár nézője elé, és bár a protagonisták a legkevésbé sem méltók arra, hogy az utókor emlékezzen rájuk, ez most mégis bekövetkezni látszik – rémtetteik otrombasága révén.

A streaming-szolgáltatók csak úgy ontják magukból a hátborzongatóbbnál hátborzongatóbb dokusorozatokat: a zsáner legnépszerűbb és általában legismertebb darabjai szinte kivétel nélkül az erőszak valamilyen extrém megnyilvánulási formáját mutatják be, legyen szó sorozatgyilkosokról, gyerekek és nők elleni abúzusról, halálos addikciókról, vagy éppen elvadult szekták abszurd és perverz szokásairól. A ma már klasszikusnak számító Az elátkozott: Robert Durst élete (HBO) volt az egyik első e műfajban, melyet a játékfilmeket is jegyző Andrew Jarecki írt és rendezett, aki a 2003-ban készült Elfogták Friedmanékat című egészestés dokumentumfilmjével még egy Oscar-jelölést is bezsebelhetett. A szintén HBO-s gyártásban készült Eltűnök a sötétben már egy sokkal izgalmasabb aspektusból mutatta be a Kaliforniát évtizedekig rettegésben tartó Joseph James DeAngelo történetét, míg a Netflix Eltemetett titkainkja a műfaj talán legartisztikusabban kivitelezett darabjaként immár valódi moziélményt nyújt. Az elborzadás élményéért pitiző néző ingerküszöbét egyre nehezebb meghaladni, nem éri be holmi alamizsnával. Úgy tűnhet, nincs az a rém, aki megzavarná nyugalmát, de azért az Isten nevében: Szent árulás már most jó eséllyel indul az év legdrasztikusabb sorozatának címéért.

A kegyetlenebbnél kegyetlenebb történeteket habzsoló néző napról-napra növekvő brutalitás-igénye számos kérdést felvet, hiszen a befogadó feladata nem lehet csupán az, hogy erőszak-függését egyre valószerűtlenebb mértékben fokozza. A kihívást nem abban kéne keresnie, hogy meddig és miként képes elviselni mások szenvedésének módszeres megfigyelését, vagy hogy miként válik rezisztenssé a valósághorror minden létező formájára. Most azonban mégis szinte észrevétlenül válik elemi igényévé mások tragédiájának  szemlélése, és az abból fakadó, iszonyat-indukálta bizarr élvezet.  Mert miután magához vette napi betevő elborzadás-dózisát, a legfontosabb kérdés még mindig ugyanaz marad: képes lesz-e – a jó esetben meglévő – empátián túl önreflexiót is gyakorolni? Vagyis végre arra választ keresni: miből fakadhat az az egyre nehezebben kielégíthető igénye, amely a viszolygást és értetlenséget kiváltó történetek megismerésére fókuszál? A dokusorozatok hangsúlyosan az elkövetőkre (pl. azok traumatizált gyermekkorára) irányítják a figyelmet, mintha az alkotók egyszerre akarnák elborzasztani, mégis empátiára sarkallni nézőiket, míg az áldozatok hátteréről és a tragédiák hatására traumatizált családokról legtöbbször csupán adatok formájában esik szó.

A kisemmizett és végletekig abuzált szektahívők személyes felelőssége sem figyelmen kívül hagyható aspektusa a történeteknek, de ahhoz, hogy a néző kontextusba tudja helyezni a jószerint felfoghatatlan eseményeket, az áldozathibáztatás esetleges lehetőségét mégis helyes mellőznie. Puszta elborzadás helyett pedig, ami nem több érzelmi elidegenítésnél, a tragikus sorsokat kell látnia, és az odáig vezető utat – embersége legjavát nyújtva.

A sorozat adatlapja a Mafab.hu oldalán itt található.