2006 óta, amióta a Vajdai Vilmos vezette színházművészeti csoportosulás megalakult, bőven lett volna alkalmam, hogy megnézzem néhány produkciójukat. Talán a bátorság hiányzott belőlem, vagy tán az óvatosság tengett túl bennem, mindez ideig nem került sor erre. Pedig legalább 2016 óta megtehettem volna, amikortól a finanszírozási lehetőségeket kereső, s az egész tevékenységüket hivatalosabbá tevő TÁP Színház és Összművészeti Alapítvány támogatásával folyamatosan működnek. Hallottam róluk, olvastam róluk, így aztán úgy éreztem, el tudom képzelni, milyen típusú előadások születnek náluk. Polgárpukkasztó, mindent megkérdőjelező, műfajokat keverő, a színházat a performanszok térben és időben is esetleges elemeivel és türelemjátékokkal vegyítő, csúfondáros varieté jelent meg lelki szemeim előtt a TÁP Színház neve hallatára. Majd! – mondtam magamnak – És hogy: Egyszer biztosan!
 Hajduk Károly és Zilahy Anna |
Ez az egyszer eljött, s a velük való első találkozásom szerencsésnek bizonyult. Meglepetést nem éreztem, inkább csak azt, hogy igen, ez ilyen, azaz pont olyan, amilyennek távolról képzeltem. Csak arra nem voltam fölkészülve, hogy az általam most már közelről is megmorogható rendezői fogások között többnyire ötletes díszítő játékok, sőt, remek színészi alakítások teszik emlékezetessé az estét.
Bár úgy hirdetik, hogy a szövegkönyvet Ionesco „ötletéből” írta Mozsik Imre, kicsit közelebb áll az igazsághoz, ha átírásról, néhol csikorgó, néhol túlbeszélt, olykor szellemes, s többnyire szükséges átigazításokról beszélünk. A zenészi életművel is rendelkező Mozsik Imre dramaturg segítőtársa Garajszki Margit volt. Kettőjüknek, s természetesen a játék menetét előre lendítő, majd azt többször kéjesen megakasztó, s a közönség értetlenkedő reakcióit kajánul és borzongva váró rendezőnek, Vajdai Vilmosnak köszönhető, hogy az alapvetően hegymeneti dramaturgiával élő, folyamatos feszültségre törekvő alapmű nem képes gyorsulni, csupán lépegetve méláz a dagadó borzalmak közepette.
A plakáton az OKTATÁS szó „A” betűjét, miként az anarchia szimbólumát általában, itt is izzó pirosra festették. S néha úgy tetszik, lényegében az egész produkció hörgő és nevető tiszteletadás a bennünk terjengő, sátáni Káosz előtt. A covidos vesztegzár lazulásának idején, 2021-ben már játszották ezt az előadást, akkor Egger Gézával és Zilahy Annával a főszerepekben. A díszlet most is változatlan. A minimális tanári és tanulói asztal-szék berendezést, s a tárgyak fölé belógatott, zölden derengő mértani formákat, háromszögeket s egyéb ábrákat – alighanem csak a sötét és a semmi megtörésének érdekében – Kőszeghy Flóra gondolta ki, a picit cirkuszira hangolt jelmezek tervezője pedig Háda Fruzsina.
 Hajduk Károly |
Magyarországon 1990-ben jelent meg az első, drámákat tartalmazó Ionesco-kötet, de ezt az 1950-ben írott darabot már 1986 februárjában bemutatta a Kaposvári Csiky Gergely Színház, Szekeres József fordításában, Lukáts Andor, Csákányi Eszter és Lázár Kati szereplésével, Ascher Tamás rendezésében. Ez a mostani változat a kötetben megjelent Bognár Róbert-féle fordítást látszik alapul venni, de nem Tanárnak, Tanítványnak és Szobalánynak jelzi a szereplőket, hanem – egy meglehet átmeneti kényszer szülte ötletet megvalósítva – itt maga a Tanár (Hajduk Károly) oszlik ketté, s játssza a Szolgálólányt is.
Oktatói alapegyénisége mellett van neki egy Jeppének nevezett, hol segítő, hol zavargó második énje, akit Hajduk bravúros csuklásokkal és mekegésekkel jelenít meg, önmagával beszélgetve. Az őrület elhatalmasodásának horrorisztikus duettjét a Tanár irányítja, fegyelmezni próbálván fel-feltörő és egyre erősödő, gyilkos indulatait. Amikor kiderül, hogy a kandidátusi címre törő, s itt Nórának (Külön Nóra, hjajj) nevezett leányka (Zilahy Anna) összeadni még úgy ahogy, de tud, a kivonás kínjait viszont már nem képes elviselni, a fölháborodott tanerő véletlenül kiad egy hangot, amit – magán csudálkozva – ő maga is ugatásnak vél, s ez annyira megtetszik neki, hogy valóságos ugató-áriát prezentál, a közönség nagy gyönyörűségére.
Zilahy Anna lányka figurája, a maga drótszegéllyel merevített, fehér kis selyemszoknyájában, saját butaságától elbájolódva, tanulóasztalkáján szétpakolt, millió iskolai és kabalatárggyal vigasztalja esendő gyerekmagát, de megérezve a kialakult helyzet sötét erotikáját – öntudatlanul és életveszélyesen – föl is kínálkozik szadista nevelőjének. Az teljesen rendjén van, hogy az átdolgozás nem az újspanyol nyelvek titkaival, hanem a magyar nyelv délibábos megközelítési változataival szórakoztat bennünket, s még az is mulatságos, ahogy a méretes, fehér játéknyúl kapcsán egyre angolosabb, vérnyulakat megnyuvasztó, demonstrált kínzásokkal fenyegeti a tanítványt, de annak nincs sok értelme, hogy az eredeti fogfájás motívumot a jelen változat menstruációs görcsökre cseréli, s a végjátszmát ezzel vezeti föl. Jól érzi ezt Csákányi Eszter, aki cseles módon lesz egyik pillanatról a másikra Nóra második változata, s a szerepből kibeszélve, javasolja is e merőben fölösleges változtatás esetleges elhagyását.
 Hajduk Károly és Csákányi Eszter |
Nem lehet említés nélkül hagyni, hogy Csákányi Eszter, aki majd fél évszázaddal ezelőtt, az első hazai Ionesco-bemutatón játszotta már ezt a szerepet, miképpen tölti meg egyetlen pillanat alatt a Jurányi TÁP-színházi termét, padlótól a mennyezetig érő sugarakkal, sírással, nyögéssel és nevetéssel. S mindeközben olyan kecses és kortalan, hogy hol magának a csábító és azonnal birtokba veendő nőiségnek a sűrítményét adja, hol a vad és mégis steril clowniáda beáldozódásra ítélt, haldokló szereplőjét játssza el.
Csákányi Eszter magnetikus jelenlétében, s vele párhuzamosan Hajduk Károly virágjában álló színészetében gyönyörködve, eszembe jutott egy régi, 1999-es Bárka-beli este, Szép Ernő Lila ákácának Simon Balázs által rendezett előadása. Volt abban egy félálmában dülöngélő, holtsápadt pincérfigura, aki némán, lehunyt szemekkel, s épp csak annyira meg-megtántorodva, hogy ne zavarja mások játékát, állt a színpad szélén, s foszforeszkálva pulzált, mint a szentjánosbogarak. Sosem felejtem a pályája elején álló ifjú színészt. De ezt a mostani, vérszomjas, operai módra stilizált szörnyetegét sem.
Vajdai Vilmos földíszíti, és indokolatlan beavatkozásokkal olykor meg is rogyasztja a játékot. Azzal, hogy súgói és rendezői beavatkozásokkal többször figyelmeztet bennünket, hogy „színházban vagyunk, s játszunk éppen”, nem sejtem, miféle plusz hatást kívánna elérni. Vagy akkor, amikor csak azért, hogy valami váratlan történjen, szünetekkel szabdalja a játék már rég gyorsulni kívánó folyamatát. Olyanok ezek a rendezői csapdák, mint a más erejéből épült házon a graffitik. Birtokjelek, hatalomjelzések, megtehetem-gesztusok. Mindezeket a színészi játék most képes elfeledtetni. De az, hogy az előadás egy a végére biggyesztett Rómeó és Júlia-képzelménynek köszönhetően egyszerűen nem tud kiszenvedni, nehezen viselhető. Bár lehet, hogy vannak, akik kedvelik az ilyen közönséget nyögető akciókat, s azon is boldogan töprengenek, hogy mi miért nem a szöveg szerinti negyvenedik, hanem a negyvenharmadik gyilkosság tanúi voltunk. Talán a következő játszási alkalommal már a negyvennegyedik koporsót rendelik meg a tettesek.
Mégiscsak jó, hogy elmerészkedtem a TÁP Színházba. Lényegében egy formásan magyarított Különórát láttam. S ennek örömére, befejezésül, hadd osszak meg itt egy Radnóti Zsuzsa révén is szárnyra kelt, de még nem mindenki által ismert Ionesco-legendát: állítólag volt egy egyetemi féléve Ionesconak, amit Pesten hallgatott, s ekkortájt ismerkedett meg Karinthy Frigyes munkáival. Ha ez igaz, akkor semmi csodálkoznivalónk sem lehet Az énekóra című Karinthy-mű és Ionesco jelen darabjának feltűnő hasonlóságán.