Britten: Lukrécia meggyalázása / Mezzo Operaverseny és Fesztivál
2008.11.18.

Mintha színházban volnánk. Mintha bármi mélyebb értelme lenne annak, amit látunk. Mintha Telihay Péter megrendezte volna Benjamin Britten antik témájú, keresztény mázzal leöntött kamaraoperáját. A látszat azonban csal. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Ryszard Minkiewicz és Yang Li
Ryszard Minkiewicz és Yang Li

Az operaverseny arra mindenképpen jó, hogy eltérő gondolkodású és tehetségű, a színészeket és nézőket különböző hatékonysággal játékba csábító rendezők gyors egymásutánban megmutassák, hogyan lehet ma gondolkodni a zenés színházról. Telihay Péter rendezése újdonsággal szolgált a többi produkcióhoz képest: korrekt zenei teljesítmény mellett sivár és gondolatszegény előadást sikerült készítenie az 1946-ban írott Britten-operából, a Lukrécia meggyalázásából.

A nálunk színpadon még nem játszott opera felskiccelt háttere a római antikvitás. Már az ókorban az erény jelképe volt Lukrécia: remek alany egy allegorikus történet elmeséléséhez. Háború van, a harcban kiégett katonák nemigen büszkélkedhetnek otthon maradt asszonyaik hűségével, kivéve az egy Collatinust, Lukrécia urát. Róma etruszk (vagyis idegen!) hercege, Tarquinius mondvacsinált ürüggyel száll meg az otthonában egyedül tartózkodó, férjét váró asszonynál. Bár a hamarosan hazatérő férj, Collatinus megbocsátana, Lukrécia az éj leple alatt történt gyalázatos eset után megöli magát.

Wiard Witholt és Bartek Misiuda
Wiard Witholt és Bartek Misiuda

Mindösszesen ennyi, ami elmesélhető: a kivételes lényeglátással fogalmazó Britten kapcsán nincs helye a maszatolásnak, a látszatmegoldásoknak – s ha visszagondolunk a Szegeden játszott Szentivánéji álomra Zsótér Sándor rendkívüli jelentőségű, vagy az Erkelben A csavar fordul egyet-re Kovalik Balázs érzékeny interpretálásában, akkor máris meggyőzve érezzük magunkat ennek igazáról. A zongorakivonat megjelenése után Aaron Copland arról írt, hogy az időben a Peter Grimes-t követő Lukréciában az az igazán lenyűgöző, hogy benne mértani pontossággal kiszámított minden: az ismétlés, a szimmetria, az ellentét alapvető szervező elem. A kevesebb mint két órás, két felvonásból, négy képből álló operában három férfi és három női szerep van, az ő akcióikat kommentálja-befolyásolja az egy-egy főből álló női illetve férfi kórus. A letisztult szerkezethez olyan rendező kell, akinek nem csupán a zenéhez van füle, de ahhoz is van érzéke, hogy a Britten valamint librettistája, Ronald Duncan által elhelyezett „rejtvényeket” megfejtse.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

Mert a mű maga nem kevés problémás pontot tartalmaz. A Liviusból, Shakespeare-ből és a francia André Obey színpadi művéből merítő opusz kritikusai kezdettől értetlenül álltak a két narrátor (observers, ahogy magukat nevezik) előtt, hiszen a Kr.e. 500 körül játszódó történetet ők (ős)keresztényi nézőpontból narrálják. A zárlat megfejtést hoz (vagy még nagyobb zavart okoz?): a megtaposott erény jelképe, Lukrécia a Megváltó attribútumaival ruháztatik fel. A praktikum miatt is csupán kétfős kórus rendezői reflexióra szomjazó adottság: a keret megteremtése mellett ők mondják el az előzményeket és a köztes történéseket is – épp, mint egy antik drámában. A színpadi cselekmény csak a leglényegesebbekre kell szorítkozzon: a szégyenteli tett közvetlen előzményeire, magára az aktusra, majd némely (politikai) következményének taglalására.

Ha dramaturgiai szempontból is ennyire gondos munkát végez a komponista, akkor a rendezőnek bőven elég volna rábíznia magát a zenére. Telihay Péter azonban fölösleges álmegoldásokkal, kis hatótávú ötletecskékkel mocskolta be a kristálytiszta kompozíciót. Az előadás elé biggyesztett videoajánló szerint két dolog fogta meg őt az operában: a háború mint kontextus illetve a Lukrécia szerepét a versenyen elnyerő énekesnő csodás háta.

Julia Iwaszkiewicz, Wiard Witholt és Katarzyna Otczyk
Julia Iwaszkiewicz, Wiard Witholt és Katarzyna Otczyk

Az előbbit egyéb utalás híján tán a meghökkentően igénytelen díszlet kéne megmutassa: Menczel Róbert fekete alapon zöld négyzetrácsos papírból hajtogatott, két oldalsó falán a szabin nők elrablását mutató Rubens-megareprókat tartalmazó óriáskockájában a katonák az örökké zuhogó esőben kannás bort isznak szimbolikusan. Lukrécia háta meg Zeke Edit jelmezében jut főszerephez: a szűzi tisztaságot közvetítő fehér ruhában hátát kacéran felfedve, ülve alszik (?!) a nő a – szereplők mozgását egyébként látványosan akadályozó – faltól falig kanapén.

Az ötletből kikövetkeztethető, hogy Telihay Lukréciája korántsem a megingathatatlan erény szobra. Ez önmagában nem baj, hiszen a zene okosan ingadozik az ártatlanság és a szenvedélyesség végletei között, viszont a rendezés mintha csak az utóbbira koncentrálna, ezzel érvénytelenítve a Telihay által amúgy figyelemre sem méltatott krisztusi asszociációkat. Nem mellesleg így a dráma is elsikkad: egy olyan nőnek a meghódítása, akiről kezdettől fogva nem gondolom, hogy rendíthetetlen erkölcsű lenne, sőt szinte felkínálkozik a házában megszálló Tarquiniusnak, finoman szólva nem kihívás. A dubrovniki hát kétségkívül dekoratív tulajdonosa, a rendező által adriai sellőhöz hasonlított Janja Vuletic (aki megkapta a verseny zsűrijétől a legjobb női előadó díját – a szerk. megj.) tisztességgel teljesíti feladatát, szép mezzójából mégis hiányolom azt a sötét, borzongató árnyalatot, amitől Lukrécia tragédiája valóban megérintene.

Janja Vuletic. Fotók: Mezzo Operaverseny és Fesztivál
Janja Vuletic (Fotók: Mezzo Operaverseny és Fesztivál)

A többi szereplőt a céltalan kószálás illetve az avítt és mesterkélt gesztusok közötti választásra kényszerítette a rendező. Sopánkodós kéztördelésből vagy esernyővel való sétálgatásból nehéz bármit építeni – ezt a női (Yang Li) és a férfi kórus (Ryszard Minkiewicz) példája illusztrálja. A nyitó képben a három, gyakorlatilag egyforma ruhában feszítő katonát csak az a szerencsés néző különbözteti meg egymástól, aki jól ismeri a sztorit. Bartek Misiuda dúvad, ritka ellenszenves Tarquinius, Wiard Witholt kétméteres, kölyökarcú intrikus Junius. Hogy a Lukrécia férjét, Collatinust játszó Adam Palka nem valami meggyőző, arról tehet a rendező is: a szörnyűséget bevalló Lukréciát például faszentként állva hallgatja végig, aztán ebben a pózban bocsát meg neki, majd végignézi, ahogy a nő egy ollóval leszúrja magát.

A rendezői brainstorming kétes példáit hosszan sorolhatnánk, de inkább ugorjunk a felszabadító véghez: a főszereplő halála után vörösbe boruló színpadon (vö. CarmenCET, Thália Színház, rendezte: Telihay Péter) piros hó kezd hullani (vö. Három nővér, Szegedi Nemzeti Színház, rendezte: Telihay Péter). Hogy ez apokaliptikus zárlat-e, vagy csak giccses és elcsépelt, sőt modoros, ki-ki döntse el maga.

 
A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a MEZZO Operaverseny és Fesztivál 2008 gyűjtőlapon olvashatják. 

Szerző: Benjamin Britten, Cím: Lukrécia meggyalázása, Versenyszerepek: Bartek Misiuda, Wiard Witholt, Janja Vuletic, Yang Li, További szereplők: Ryszard Minkiewicz, Adam Palka, Katarzyna Otczyk, Julia Iwaszkiewicz, Közreműködik: Szegedi Szimfonikus Zenekar, Vezényel: José Maria Florencio, Díszlettervező: Menczel Róbert, Jelmeztervező: Zeke Edit, Rendező: Telihay Péter, Bemutató: 2008. október 17.